Ha őszinte akarok lenni, soha nem hallottam korábban Répáshutáról. Egyszerűen egy nyugodt helyet kerestem a barátnőmmel -ma már feleségemmel- közös nyaralásunk számára, valahol a Bükk közepén...
Ha létezik festői helyen fekvő település, akkor Répáshuta közéjük tartozik. Elmélyült alkotói kedvében lehetett a Jóisten, amikor a 18. század táján szlovák, ruszin és német üveghutásokat küldött a környékre, akik aztán megalapították a ma is létező falvat. A feljegyzések szerint lakói foglalkoztak szén- és mészégetéssel és fakitermeléssel is.
A község a 19. század és a 20. század fordulóján költözött egy másik völgyből a jelenlegi helyére, amikor az üveggyártó manufaktúrák megszűntek. A tót gyökerek mai is megtalálhatóak a településen, sok idősebb nénit hallottunk szlovákul beszélni egymással. (Ján Slota talán szervezhetne magának egy tanulmányutat ide, hogy láthassa milyen békében tudnak egymás mellett élni magyarok és szlovákok, ahogy tették ezt évszázadokon keresztül, még a trianoni határrajzolgatók szörnytette előtt…)
Eger és Miskolc felől is megközelíthető a falu, mindkét út kanyargós, meredeken emelkedő, főleg az Eger felől érkező vendégnek kell figyelnie az ezernyi kis és nagy kanyarban, de pár nap után ezt is megszokja az ember. A településen naponta kétszer menetrendszerint átrobogó piros ladás félőrült (aki valójában nem zavaró, inkább mókás) jó helyre született, hiszen itt aztán gyakorolhat kedvére. :)
Tökéletes kis túraközpont, hisz bejárható közelségben van a Bükk ezer csodája. Lillafüred minden nevezetességével, Miskolc, Eger, Szalajka-völgy, Istállós-kő, Szilvásvárad, a siroki vár, Ónod stb. Bejárhatjuk a rengeteg minden zegét-zugát. A falu határában több, különböző nehézségű túraösvény van (Kőbalta-, Rejtek- Répáshuta- és a Tárnics tanösvény).
Az erdők megfáradt szerelmeseit pedig nagy szeretettel várja és fogadja a Vadász Panzió. Barátnőmmel sokfelé megfordultunk már a Csonka Hazában, jártuk Erdély hegyeit-völgyeit, Felvidék várainak útjain kopott túrabakacsunk, és a Délvidék alföldjén is ismerősként köszönt az aracsi pusztatemplom, ha arra járunk. A répáshutai panzió azonban biztos, hogy örök emlék marad!
A fogadó tulajdonosa büszke lehet alkalmazottaira. Az az őszinte emberszeretet és kedvesség ami a két konyhai remekműveket! bemutató szakácsnőből, Jánosból a nem rég óta ott dolgozó pincérből, a kleopátra hajú, mindenben segítőkész hölgyből és a kis mosolygós fogadós lányból (reméljük nem ázott meg a szombati lagzin, ahová igyekezett :) ) árad, bizony ritka már ebben a mai bolond világban.
Hiába húznak fel szerte ebben a mai vadnyugat-Magyarországon eurómilliókért welness központokat, ahol műarcú és műmosolyú műalkalmazottak várják a tízezreket szóró menedzsereket, bizony csak tanulni járhatnának Répáshutára az étterembe, mégpedig igen sokat. Külön kis világ ez ott a Bükk rejtekén, a maga elzárt szépségében, és remélem még sokáig az is marad.
Azoknak, akik vágynak még elrejtett kincsek felkutatására, bátran ajánlom, keljenek útra és keressék fel Répáshutát! Járják be a tölgyekkel és fenyőkkel borított évmilliós gerinceket, tekintsenek a távolba a hegyormokról, lépjenek a patakok medrébe, vízcsiszolta kövei közé, kutassanak emlékek között az ősi barlangokban és emlékezzenek egy hajdanvolt, régi országra, ahol békében élt együtt magyar, szlovák, német, ruszin, szerb és sok más nemzetség a Szent Korona uralma alatt. Túráik után pedig térjenek be a Vadász panzióba egy barnamártással leöntött knédlis, vadasszeletre...
Bizton állítom nem fogják megbánni! A magam részéről már alig várom a legközelebbi találkozást…