A kilátó
Születni kell ide, a dombok közé, ahová felmászol, ha békére, csendre vágysz a forróságtól lüktető nyárestében. Titkos, magányos fák mellé, elnézni a város fényeit, a messze úszó fénypalástot. Halkan, csak magadnak dúdolni a Göcsej nótáját.
Sok vidék van itt e csonka hazában,
Istenünk teremtett sok szépet itt.
Népe mégse tudja, mert hát nem láthatta,
Meg nem ismerhette szépségeit.
Senki nem törődött vajon itt e Földön,
létezik-e, s merre, hol van a Göcsej?
Hej, pedig ha tudná, nincsen e Hazában
még sok ilyen szép és ilyen kedves hely.
De jobb idő járja, hál’ Istennek mára,
Szép Göcsejbe most már nem csak madár jár,
Gyüjjön megismerni, gyüjjön megszeretni,
Népe itt mindenkit oly szívesen vár.
Bejárni bakancsosan, hátizsák nyomta vállakkal vagy a kerékpár ülésében tekerve az elszakított Lendvából lüktető, elbűvölő kisfalvakkal tarkított Hetést, az Őrség erdein hallgatni madárfüttyöt, a Keszthelyi-hegység tetejéről csodálni a Balatont, fűszeres, gondolkodós, jó borokat inni a csáfordi dűlőben, könnyű, mosolygós balatonit a pogányvári és a várvölgyi lankákon…
Néhány pohár után lélekben felemelkedik az ember. Felszáll messze, széttárt szárnyú, lassú röptű, nagy madarak járta magasságba és onnan nézi szeretett tájait…elmúlt idők szava hallatszik, rég elhalt emberek járják az utakat, az erdei rejtekeket. Sokat látott vidék mesél. És lassan eggyé válik minden, ember és szülőföld olyan szétszakíthatatlan egységgé olvad, amely örök, mint a kőbe vésett üzenet… Nem véletlenül születik az ember, oda ahová. Mindennek célja van.
Gyere fel Te is a Zalai Kilátóra, és nézz szét velem a vidéken!
„A szülőföld szálai örök összekötők a tájjal és a földdel, amiből az ember lett, és amivé lesz, és nem szakadhatnak el soha.”
Fekete István