Egy 2006-os novella 1956. emlékére, amelyet a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége Baltimore-ban dícsérő oklevéllel jutalmazott.

  

 

 

 

 

 

 

 

Hűvös volt a Hajnal, sűrű, ragacsos. A Köd belepte a fákat, az épületek falát, az ablakokat, rárakódott az arcokra, behatolt a pórusokba, mélyen a csontokba szivárgott, hogy az szinte már fájt és nyálkás ujjaival bilincsbe szorította a lelkeket. Csend volt. Csak egy galamb búgott valamelyik párkányon, mintha az elveszett Ártatlanságot siratná és keresné valahol a padlásokon. Furcsa, érdekes galamb volt, a nyáron születhetett. Fehér volt, hófehér, csak a hátán világított néhány érdekes, sötét toll. A Mozdulatlanság, mint egy éppen jóllakott hajléktalan, álmosan feküdt a villamossíneken, és néha lustán körbejáratta szemét a téren, ha Szél megpiszkálta kopott zubbonyát. Az Idő is lassan lépdelt a kockaköveken, megállt olykor-olykor a kapualjakban és maga elé mosolygott néha, mint a ráncos arcú, sima lelkű, bölcs öregemberek.

 

Aztán hirtelen előbújt az Első Napsugár. Kacéran ránevetett a fákra, megcsiklandozta a bokrok alját és kézen fogva elővezette testvéreit. Együtt néztek az ébredő szemekbe és csókot leheltek az ajkakra. A Köd ijedten kapta össze sátorfáját és kimenekült a Városból az erdők sötétlő mélyére, ahol a Fény csak ritka vendégnek számított. Megtelt a tér emberekkel. Hosszú ballonkabátok töltötték be a teret, és a galamb csodálkozva figyelte a forgatagot.

 

Sietős léptű, fáradt és kialvatlan, de elszánt arcú embereket látott. Már napok óta hallotta nappal a rémisztő és elviselhetetlen zajokat, amik elől a padlásra menekült, a nyugtató, meleg, homályos puhaságba, oda ahol született. És a galamb, akárhogy is gondolkodott nem értette, mi történt a világgal... De most nem robajlott semmi, nem rengett a föld, és nem mozogtak az ereszek. Csend volt, de a Nyugtalanság ott ült a kéményeken és gonoszul vigyorgott, kérges kezét pedig végighúzta olykor a tetőcserepeken, amitől összeszorult az emberek szíve.

 

Egy lány és egy fiú jött a tér túloldaláról. Egymás mellett jöttek és fogták egymás kezét. A padokhoz mentek a ligetbe, a fák alá. A fiú letette a bőr táskát, amit szorongatott, és átölelte a lányt. Nem szóltak, csak nézték az utcát, a teret, a Várost. És néha jobban szorították egymás kezét és néztek egymás szemeibe hosszan, szótlanul... Emberek verődtek csoportba a tér egyik sarkánál. Nyakukba akasztott nehéz, fekete, fém dolgokat cipeltek néhányan. Aztán egy ember érkezett loholva a tér sarka felől és izgatottan magyarázni kezdett valamit, mire a többiek körbevették, és feszülten figyelték minden szavát. Mindketten odanéztek a padról, és ijedten oda fordította fejét a galamb is.

 

"Mennünk kell" - mondta a fiú, és a lány bólintott.

 

Elindultak.

 

Amerre mentek, kinyílt a tér, a Szél hónuk alá nyúlt, a Napfény simogatta a hajukat, és a szürke üstökű Ősz csak mosolygott a meghatottságtól, ahogy rájuk nézett. "Istenem, milyen fiatalok, milyen szépek" - gondolta magában, és elmorzsolt egy könnycseppet az arcán. Csak a Szomorúság bujkált lábujjhegyen a ligetben, fatörzstől fatörzsig lopakodva, kis zubbonyában és nyaka köré tekert sáljában - ami lobogott utána futás közben - úgy nézett ki, mint egy ágrólszakadt csavargó. A tér sarka felől zaj hallatszott. És egyre erősödött. A fiú szorosabban fogta a lány kezét, és meggyorsította lépteit. A lány csak szállt mellette, mint egy kis pillangó. A tér lassan kiürült, s a galamb ijedten figyelte, hogy hová mennek, az emberek, akiket soha nem értett...

 

 

Odaértek a kapualjhoz. Magához húzta a lányt. Mélyen beszívta haja és bőre illatát, megcsókolta nyakát, és átölelte. Ijedt, apró madárszív vert a kis női kabát mögött, érezte. "Szeretlek" - szólt a fiú. "Szeretlek" - mondta a lány. Egymásra mosolyogtak. Valaki rájuk kiáltott az egyik ablakból, s közben a dübörgés már kellemetlenül hangos lett A fiú mondott még valamit, amit a lány nem értett, csak riadt szeme válaszolt helyette. Megszorította a kezét, aztán belökte a kapuajtón.

Lassú, egyenes léptekkel elindult a fiú a tér sarka felé, ahol az imént az emberek tanácskoztak. A zaj szinte már fülsiketítővé vált. Lette a bőrtáskát és szétnyitotta. Rongyos, szakadozott háromszínű selymet vett ki belőle, amit nyaka köré csavart, lassan, akkurátusan, nyugodtan. Aztán újra belenyúlt a táskába, és sárgás színű folyadékkal teli üveget vett a kezébe. Az Ősz kissé félrehajtott fejjel nézte a ligetből, és megint nem tudott uralkodni magán, hát eleredt a könnye. Hosszú patakokban folyt az arcán, egészen le, végig a szürke szakállon, és a könnycseppek apró, játékos nyomokat hagytak a porban. A fiú felnézett. Mondott valamit, csak úgy magában, amit az Ősz a zajtól már nem hallhatott. Visszanézett még egyszer, utoljára a tér másik vége felé, megkereste azt a kapualjat, elidőzve egy pillanatig. Aztán szorosabbra fogta az üveget, elmosolyodott és kilépett a tankok elé...

 

Egy galamb repült át a téren, messze, fent, magasan a háztetők felett. Furcsa, érdekes galamb volt, a nyáron születhetett. Fehér volt, hófehér, csak a hátán világított néhány érdekes, sötét folt. Mintha csak a pehelytollak közé ivódott, alvadt vér volna...