A VII. Göcseji Hacacáré szervezői ismét óriási piros pontot érdemelnek hiánypótló munkájukért.
Igen, ilyennek kell lennie egy népzenei fesztiválnak. Mentesnek maradni minden túlzástól, tisztán, autentikusan letenni az asztalra azt, amit a népzene és a néptánc adhat a ma emberének. Mert a XXI. századi polgár is fogadóképes a szépre és a jóra, főként, ha azt tiszta szívből adják. Kiss-Molnár István és a fesztivál szervezői pedig már hetedik alkalommal tették így, nem is maradt, nem is maradhatott el a közönség elismerése.
Nehéz leírni azt az örömöt, amit jelen sorok írója érez, amikor szinte „hazamegy” évről-évre Becsvölgyére, holott túl közeli kapcsolata soha nem volt a népzenével. (Leszámítva azt a pár évet, amit a főszervező testvére mellett töltött a gimnázium padjában, nomeg a feleség néptáncos múltját.) Aki nem járt még ilyen rendezvényen, talán nem is tudja elképzelni, hogy hány zalai településen működik aktív népdal- és néptánc kör, akik ilyenkor bizony nem restek megmutatni magukat a nagyvilágnak.
Bármerre jár az érkező, mindenhol ismerősökbe botlik, olyanokba is, akiket évek óta nem látott. Szólnak, szólnak a dalok, forognak a lányok, járják a férfiak, és olyan mesebéli az egész…Aztán amikor Szalonna és bandája rázendít az „A csitári hegyek alatt…” nótára, és zeng-zeng az egész becsvölgyei faluház környéke, ahogy mindenki velük énekel… ezt tényleg nagyon nehéz itt visszaadni…
Azt hiszem, olyan szükségünk van az ilyen rendezvényekre, mint egy falat kenyérre. Megpihen és régebbi, nyugodtabb időkbe repül az ember lelke, távolabb a jelen rohanó világától.
Hatalmas gratuláció és köszönet az élményért a szervezőknek!
(Valami jó zalai pincészet kis boros standját továbbra is el tudnám képzelni az árusok között, biztos vagyok benne, hogy nem lenne nyugta a kis- és nagyfröccsel szomját oltani vágyó tömegtől, én pedig még eredetibb módon gyönyörködhetnék a csodaszép magyar népzenénkben és a néptáncban. )