Ott állt az a fiatal, szerény magyar fiú a londoni uszoda partján, és bár lépni is alig tudott a kimerültségtől, arról beszélt, hogy 15 millió magyar szeretetét érezte a karcsapások közben, az utolsó métereken pedig, amikor mindent bele kellett adni - az édesanyjára gondolt.

Ott állt az fiatal magyar lány a tatamin, sérült lábbal  - és minden bizonnyal égő fájdalommal a lelkében, hiszen szerencsétlen sérülése nélkül ki tudja hol állt volna meg – és meg sem fordult a fejében, hogy feladja, sőt, úgy földhöz verte derék lengyel ellenfelét, hogy szegény talán máig nem érti, mi történt.

És még azt mondják, ez a világ nem kedvez már a hősöknek. A magyarból kiveszett a virtus, lesütött szemű, meghunyászkodó nép lettünk.

Mosolyogjunk.

Igenis vannak, hőseink.

Tudom, feleslegesek a nagy szavak, hiszen minden önmagáért beszél, és akinek van szeme a látásra látja, füle a hallásra hallja.

Így van ez.

Mondom, mosolyogjunk.

Igenis, vannak még hőseink.

Köszönjük Nektek!