Hajnalodott. A szürke égbolt párát lehelt a szikár, kemény földre és tejszerű ködbe burkolta a tájat.
Fagyos volt a reggel, igazi húsba markoló virradat, pedig tavaszodott, március közepén járt az idő.
Ekkor lépett ki a nagyapám a Donyeck-medence megszámlálhatatlan szénbányái egyikének kapuján 1948-ban. Visszanézett még egyszer a hatalmas, rozsdásodó kapura, az őrtornyokra, aztán oldalára kanyarította kis tarisznyáját és besétált a közeli ukrán faluba, ahol annyit üzletelt az elmúlt időben a helyiekkel.
Három esztendő rabságot hagyott maga mögött azon a reggelen, és a leghalványabb fogalma sem volt róla, mi lesz ezután. Az otthon, a szerető zalai dombok kétezer kilométer messzeségben, távoli, elérhetetlen ideának tűntek, mégis hazatért lassan, hosszú hányattatás után csontsoványan, de mégis - épségben.
Megállt a szülőfalu előtt, a barlahidai határban, végignézett az ölelő lankákon és beporoszkált a községbe, mint egy néma, visszatérő kísértet. Szó szerint szellemnek tűnt, nem is ismerte meg a nagyanyám, aki talán csak szíve legmélyén reménykedett abban, hogy egyszer még hazatér. Nézte szótlanul, hosszú-hosszú percekig, örökkévalóságnak tűnt a pillanat, míg összecsapta a tenyerét, és sírva a hazajáró lélek nyakába borult, aki erős két karjával szorította hosszan, mintha soha nem akarná elengedi...
Rá egy évre ülték meg a lakodalmat, majd beköltöztek a szocialista mintájú családi házakkal épülő egerszegi kertvárosba, ahová a lutheránus falu fiataljainak jó része telepedett, nem véletlenül nevezték a városrészt egymás között Kis-Barlahidának. Ötvenegyben megszületett anyám, rá hat évre a nagybátyám.
Örökmozgó, nyughatatlan ember volt a papa, az a fajta, aki mindig dolgozott valamin. A gyárban a felvonók mellett, amelyek tonnákat emeltek a magasba, a mezőkön, a ház körül, a fészerben. Nyugdíjasként is folytatta, nem állt meg, folyton szerelt. Gyerekkori emlékeim között ott van valahol, hogy barkácsol a pincében. Hozzájuk hordta a javítani való cipőket az egész környék. Talpalt, szegelt, ragasztott, sarkalt. Sokszor küldött le a mama a megszámlálhatatlan apró kincset rejtő pincébe azzal, hogy szóljak, kész az ebéd.
Gyerekkor…
Soha nem feledhetem, azokat a zalaistvándi szőlőhegyi déutánokat. Aki nem zalai, nem is érti igazán, miért hívjuk hegynek ezeket a más tájékról származóknak talán megmosolyogtató kis dombokat, de nekünk hegyek azok, úgy törnek az ég felé, mint az erdélyi fenyvesek bércei, csak szelídebbek talán. Ebben rejlik igazi szépségük. Ott, azon az istvándi birtokon éltük át az öcsémmel és az unokatesókkal azt, amit a mai gyerekek már nem igen tapasztalhatnak. Májusi hajnalban megdermedt cserebogarat szedni, rázni a fáról, rókalyukat keresni a közeli erdőben, gyíkokat üldözni, szüreteken hordani a kisputtonyt, mustot préselni, a szőlődarálót kezelni büszkén, mint a felnőttek…megannyi örök, feledhetetlen emlék, így teltek fiatalkorunk legszebb nyarai…
Itt él bennem azóta is, ahogy a papa által ki tudja honnan összeszedett, ütött-kopott citerával énekeltünk át egész délutánokat. "Esik eső, szép csöndesen csöpörög...". Hányszor kértem egymás után, hogy énekeljük el újra és újra a szegedi betyár történetét, amelynek romantikája átjárta gyermeklelkünk legmélyebb rejtekét...
Aztán a kilencvenes évek második felében hirtelen, szinte minden átmenet nélkül megöregedett a nagyapám. Idős emberré vált, az addig egyenes tartású, katonás járású férfi. Meglassult, elhagyta az addig mellőzhetetlen kerékpárt, egyre többet ült otthon a rádió mellett magyar nótát hallgatva. Keveset járt le a pincébe, a szőlőhegyre sem mentek már nagyanyámmal. De még mindig sokat mesélt a régi időkről, és nem maradhattak el a szokásos katonatörténetek sem.
Hányszor mondta, csak azt szeretné megélni, hogy lediplomázzon és megnősüljön az egyik unokája.
Előbbit igen, utóbbit már nem adta meg az Isten.
Papa már kilenc éve elment, amikor első unokaként házasságra adtam a fejem.
Most pedig itt tartom az ölemben az öt hónapos kisfiam. A rokonok első szava, hogy olyan ez a gyerek, mint én. Mosolygok, jó érzés, valóban szembetűnő a hasonlóság, hát még ha csecsemőkori önmagamat nézem a kissé már fakuló fényképeken.
Azt mégis csak én látom egyedül, hogy azokban csillogó, apró kék tükrökben ott fénylik nagyapám szeme, az elmúlt gyerekkorom varázslatos világa. Ott sugárzik az apró gyereklábaktól roskadó szőlőpart, a zalai dombhátak és völgyek zöldje, a fehérre meszelt boronapincén napozó gyíkok eleven képe, az istvándi szüretek gulyásillata, a ragasztószagú pince, a honvéd históriák és a magyar nóta…
Omnia mea mecu porto - Mindenemet magammal hordozom. ...és ami enyém volt, az enyém marad, örökre. Az enyém bizony. Minden nagyapámtól kapott emlék. Ott ragyog Zsombor ragyogó, tiszta szemében.
Nem látja más csak én.
Ha a múltra tekintő, kitárt szívvel nézem…