Fent, messze északon, a a nyírfa- és fenyőerdők között, ahol Nap összeér a Földdel , létezik egy csodálatos ország, ahol testvéri szeretettel fogadják a magyart. A lépten-nyomon fellelhető tavak partján él egy nép, amely - a nagyjából 150 éve terjesztett hamis finnugor elmélettel ellentétben - vérségi kötelékben nincs ugyan a Kárpátok Népével, dallamos nyelvében mégis rokon, szabadságszeretete és múltjának tisztelete miatt pedig erős kötelék fűzi hozzánk. Keveset beszélünk róluk mostanság. Pedig ezekben a vészterhes időkben, amikor a Gonosz ereje egyre nő és törekvése - hogy eltörölje a Föld színéről a vele ellenkező, bátor, kis népeket - napról-napra világosabb lesz, minden baráti kézre szükségünk van.
Dicsőség Neked, Bátor Nemzet! Benned is ott lapul az Erő. Amikor eljött az idő, Te is harcba szálltál a Gonosszal....
2006. nyarán abban a szerencsében volt részem, hogy több, mint egy hetet Finnországban tölthettem a Zalaegerszegi Evangélikus Egyházközség finn testvérgyülekezeténél, Varkausban. Erről a varázslatos országról, és még csodásabb népéről szól az alábbi visszaemlékezés. És arról, milyen érzés éjszaka, nappali világosságban nyírfaerdőben sétálni...
Prológus
Nyár van, kánikula. Éjjel 11, de még most is nagy a hőség. A városi beton ontja a meleget derekasan. Szélesebbre tárom az ablakot, hogy több levegőhöz jussak, és kitekintek az éjszakai égre. Hűvösebbre vágyom. Sokáig nézem, a fenyőfát ott szemben a domboldalon és elbóbiskolok a fotelben. Álmodom…
Nagy fehérség valahol a távolban. Hó borít mindent. Emberek haladnak kettes sorokban. Síléceken csúsznak előre. Némán haladnak, szótlanok. Kezük gépiesen löki újból és újból előre átfagyott testüket. Arcukra barázdákat vág a farkasordító hideg, szájuk konokul feszül. Mintha nem is embereket, hanem gépeket látnék. Csak a szemük. Csak a szemükben tükröződik valami fura, leírhatatlan erő és nyugalom.
Ez a sisu. Akaraterő, szívósság, konokság. Kitartás mindvégig.
Mannerheim tábornok honvédei útban vannak, hogy újra szembenézzenek a Gonosszal. Hogy váratlanul csapjanak le rá, lesből, s aztán mint láthatatlan fantomok tűnjenek el a sűrű erdő fái között, mintha ott sem lettek volna sohasem. De valakik jól tudják, ott voltak…Odakint a sötétségben valahol, mint a portyázó ragadozók. Jeges félelem szorítja össze a Vörös Hadsereg katonái szívét, ha véget ér a rövid világosság és alászáll az Éjjel. Vékony zubbonyukat átfújja a pimasz, csontig hatoló szél, csizmájukban kékre fagytak már a lábujjak, de leginkább emberi lelkük fázik odabent irgalmatlanul, mint a magára hagyott csecsemőé. Riadtan kémlelik a tábor szélét, meresztgetik fáradt szemüket és fülüket élesítik.
Mindhiába.
Halkan jár, puha talpakon. Vadászik a Finn Oroszlán…
Indulás, az első nap és fehér éjszakák
11 órakor indul a repülőgép. A Finnair Budapest-Helsinki járatán kedves stewarrdess veszi ki kézipoggyászomat a kezemből és a szokásos udvarias mosollyal irányít helyemre. Alig helyezkedem el, már szállunk is fel és madártávlatból nézhetem a Kárpát medencét. Erdők, mezők, szántóföldek, falvak, városok. Milyen csodálatos ez az ország odafentről is… A nagy nézelődésben hamar eltelik a két órás út, s már landolunk is Helsinki repülőterén. Meglepődök mikor a ránk váró „küldöttség” egyetlen hölgy tagja, Ritva akkora öleléssel és csókkal köszönt, mintha egy régi, de ezer éve nem látott jóbarátot fogadna, pedig most találkozunk először. Hatalmas mosoly az arcán és olyan őszintén csillog szép szeme, hogy egyből meghatódom én is. Aztán már csak a kisbusz ráz Finnország közepe felé menet. Varkausba tartunk.
11 órakor indul a repülőgép. A Finnair Budapest-Helsinki járatán kedves stewarrdess veszi ki kézipoggyászomat a kezemből és a szokásos udvarias mosollyal irányít helyemre. Alig helyezkedem el, már szállunk is fel és madártávlatból nézhetem a Kárpát medencét. Erdők, mezők, szántóföldek, falvak, városok. Milyen csodálatos ez az ország odafentről is… A nagy nézelődésben hamar eltelik a két órás út, s már landolunk is Helsinki repülőterén. Meglepődök mikor a ránk váró „küldöttség” egyetlen hölgy tagja, Ritva akkora öleléssel és csókkal köszönt, mintha egy régi, de ezer éve nem látott jóbarátot fogadna, pedig most találkozunk először. Hatalmas mosoly az arcán és olyan őszintén csillog szép szeme, hogy egyből meghatódom én is. Aztán már csak a kisbusz ráz Finnország közepe felé menet. Varkausba tartunk.
Az ottani evangélikus egyházközség meghívásának tesz eleget kis csapatunk. Utunk hatalmas fenyő- és nyírfaerdők között, gránitsziklákba vájt autópályán halad, helyenként magas homokfalak és a mindenhonnan előbukkanó kisebb-nagyobb tavak között.
Éjfél felé jár az idő. Nappali világosság mindenütt. Úgy döntök sétálok egy kicsit a környéken. Felderítem a terepet. Kodolányi János szerint "Gyógyít, elringat, megnyugtat, megsimogat és megcsókol a finn táj, mint az édesanyád. Nem beszél hangosan, de abban amit mond, éppen az van, amit hallani szeretnél.” Tökéletesen kifejezi, amit érzek. Széles, többsávos bevezető út mellett haladok, erdősávok jobbra és balra. Vadnyulak futkároznak a fák között, madarak énekelnek. Egyetlen teremtett lélekkel sem találkozom, pedig talán 4-5 kilométerre is elkószálok. Hát persze. Hisz éjjel van, a helyiek már pihennek. Noha a fényviszonyok olyanok, mintha délután 6 óra lenne. A Nap fent az égen világít. Hajnali fél 2 körül pihenek le, de ekkor is csak a „nagyon enyhe szürkület” fogható rá az éjszakára.
Egyház és emlékművek
Reggel aztán verőfény ébreszt. Háziasszonyunk ötcsillagos szállodának illő reggelivel fogad. Mint minden egyes napon ezt követően. Reggelenként felkel és bejön a mökkiből hozzánk, hogy bőséges kínálatot varázsoljon asztalunkra. „Hyvää huomenta!”-val (Jó reggelt!) köszöntöm. Elmosolyodik igyekezetemen.
Reggeli után Varkaus legnagyobb templomába igyekszünk, ahová konfirmációi Istentiszteletre vagyunk hivatalosak. Hatalmas a templom. Az oltár feletti freskó akkora, hogy kis zalaegerszegi templomunk szépen elférne rajta és még mindig maradna hely másnak…A gyülekezet lelkésze köszönt. Jézusi karakterrel rázok kezet. Hosszú, vállig omló haj, szakáll, élénken csillogó szemek. Hát, nem nézném 52 évesnek Olit, pedig annyi. Egy kicsit máshogy gondolja a szolgálatot, mint a szokásos, ahogy a helyiek mesélik, eleinte komoly fenntartásokkal fogadták, de aztán megbizonyosodtak róla, hogy ahogy ők mondják „jó pásztor”. És ez a lényeg. Nem hiszem, hogy nagyon érdekelte volna, hogy elődje szabadságolta magát és nem ment el utódja beiktatási ceremóniájára. Bizonyára valami halaszthatatlan dolga akadt….25 fiatal várja, hogy a gyülekezet teljes jogú tagja lehessen ma. Mindannyian szép, fehér ruhában állnak az oltár előtt és részesülnek az első Úrvacsora áldásában. Évente 300 fiatal konfirmál a városban.
Másnap meglátogatjuk a gyerektábort. Példaértékű, ahogy a finnek és az egyház megszervezi a kisgyermekekről való közösségi gondoskodást. Harminc-negyven 3-4 éves forma kisgyermek fogad minket kis műsorral, mindannyiuk kezében magyar zászlócska, nemes gesztusként. A picik láthatóan örömmel vesznek részt az előadásban.
Varkaus városának kb. 25.000 lakosa van, nem mondható tehát nagynak. Döntően iparváros, legnagyobb jelentőségű a három papírgyár és a fűrészüzem. Az ipar elsősorban exportra termel, a varkausi gyárak a világ minden részén rendelkeznek képviseletekkel. A lakosság mintegy fele az iparból él. Magyar szemnek fura a kis város. Itt is azt tapasztalom, mint mindenhol máshol finn földön. Visszafogottság. Még a „lakótelep” sem hasonlít a megszokott betondzsungelekre, végtelenül egyszerű minden. A belvárosban sem találok hivalkodó, árukkal rogyásig megrakott kirakatokat, bazárokat. A boltokban minden kapható, de nem akarják erőszakkal lenyomni az ember torkán. Úgy látszik a finn mentalitáshoz valahogy nem illik az amerikanizált, erőszakos marketing. Szimpatikus hozzáállás.
Kuopióba indulunk. A várost 1782-ben III. Gusztáv svéd király alapította. Kb. 90.000 lakosával nagy városnak tekinthető. Nevezetessége a Puijo-torony, ami a környék legmagasabb pontján helyezkedik el, és messze ellátni tetejéről. Az egész tóvidék kirajzolódik a látogató előtt. Itt található még Európa legnagyobb ortodox múzeuma is. Puijo tornyában ebédelünk. Érdekes az étterem, ugyanis forog. Kb. 70 perc alatt tesz meg egy kört.
Kuopióba indulunk. A várost 1782-ben III. Gusztáv svéd király alapította. Kb. 90.000 lakosával nagy városnak tekinthető. Nevezetessége a Puijo-torony, ami a környék legmagasabb pontján helyezkedik el, és messze ellátni tetejéről. Az egész tóvidék kirajzolódik a látogató előtt. Itt található még Európa legnagyobb ortodox múzeuma is. Puijo tornyában ebédelünk. Érdekes az étterem, ugyanis forog. Kb. 70 perc alatt tesz meg egy kört.
Tavak, tavak, tavak
Víz mindenütt. Akármerre halad az ember, mindenütt akad egy tó. A fenyő és nyírfaerdő mellett ez a leggyakoribb látnivaló. Nem is csoda, hiszen egyesek szerint 180 ezer, más források alapján 200 ezer van belőlük, ilyenformán tehát eléggé megtévesztő az „ezer tó országa” szófordulat.
A tavak közti kapcsolat szinte 100%-os, olyannyira, hogy nem okozhat gondoz az ország közepéből vízi úton eljutni a tengerig. A csatornákon bárki, függetlenül attól, hogy kis csónakkal, vagy nagy hajóval érkezik, ingyenesen átkelhet. A csatorna két végén lévő zsilip ügyesen egyenlíti ki a szintkülönbséget, így már könnyű az átmenetel.
Az 1800-as évek második fele a csatornaépítések korszaka volt Finn földön. A sok-sok tavat össze kellett kötni valahogyan, hogy végre vízi úton lehessen közlekedni közöttük. Az ország orosz iga alatt nyögött, noha élvezett némi autonómiát és saját alkotmánnyal rendelkezett. A cári birodalom azonban nem éppen gyengédségéről és emberközpontúságáról volt híres. Ennek megfelelően összegyűjtötték a munkára fogható embereket és mindenkit csatornaépítésre vezényeltek. Az 1868-as év különösen keménynek bizonyult a hosszúra nyúlt tél miatt, ráadásul a főttkrumpli sem a legtáplálóbb eledel kemény fizikai munkához, pedig csak ezt kaptak az építők. Sokan estek áldozatul az éhinségnek. A Varkaus melletti erdőben emlékmű áll az elhunytak előtt tisztelegve.
„Egy elfejtett háború”
Valahogy a világ történelemkönyvei nem igazán tesznek említést egy kis nép hősies harcáról, ami második világháború elején zajlott. Pedig ez az ország gyakorlatilag teljesen magára hagyva vívta meg küzdelmét a rázúdoló szovjet csapatok ellen. Megtekintjük a város hősi temetőjét. Több ezren nyugszanak itt. Amikor 1939 novemberében egy ködös délután a Szovjetunió támadást intézett Finnország ellen. A nemzet egy emberként állt Karl Gustav Mannerheim tábornok mögé.
Sítalpas hadosztályaik néma gyilkosként siklottak a sötét éjszakában és golyóik a legváratlanabb pillanatokban szórták a halált a megszálló szovjeketre. A finnak 105 napig kitartva, halált megvető bátorsággal védték meg hazájuk függetlenségét, arcpirító nemzetközi tétlenség közepette.
A demokráciát és a népek szabadsághoz, függetlenséghez való jogát csak szavakban hirdető Egyesült Államok, Franciaország és a ravasz Churchill Angliája, csak odáig jutott, hogy azt „tanácsolta” a finneknek, kezdjenek béketárgyalásokat a szovjettel. Ők azonban jól tudták, ha önként lemondanak a függetlenségről, megtapasztalják a népi demokrácia minden áldását. Hatalmas veszteség árán, de megvédték magukat. Rengeteg, polgári és katonai áldozat, romba dőlt városok és Karjala elvesztése az egyik, az erkölcsi győzelem a másik nézőpontból. Karjala a finnek Trianonja. Hatalmas területet voltak kénytelenek átadni, ahonnan több, mint 450 ezren menekültek át a megmaradt hazába. A finnek akkori külügyminisztere, Tanner nem véletlenül jellemezte ekként a helyzetet: „A békét helyreállítottuk. De milyen békét? Ettől fogva országunk, mint megcsonkított nemzet fog élni.” Mennyire ismerős gondolatok…A finnek testvérként fogadták be az elűzötteket.
Mannerheim tábornok pedig a háború után minden fellelhető elesettet hazaszállíttatott szülőhelyére, ahol hősi temetőkben nyugszanak. A szovjetek is hatalmas árat fizettek az esztelen háborúért. „Éppen annyi területet nyertünk, amennyi éppen elég ahhoz, hogy halottainkat el tudjuk temetni.” tartotta a mondás a tisztikarban. Ma is rengeteg katonájuk fekszik valamelyik tó iszapjában.
Ment a vöröskatona. Ment lehajtott fejjel. Oldalához szorította dobtáras géppisztolyát, amit már nem tudott használni, mert befagyott, hozzáérni sem szabadott a fémrésznél, mert úgy odaragadt a bőre, hogy csak sebet hagyva tudta eltépni. Ment a vöröskatona és iszonyú éhség mardosta belülről, hisz már napok óta nem evett. Fáradt volt, végtelenül kimerült és elcsigázott. Otthonára gondolt, a falujára, ahol anyácska bizonyosan most is várja és imádkozik egyetlen fiáért.
A leányra gondolt, akit szeret és aki hazavárja. Az otthoni nyári mezőkre, a búzavirágra és a bárányfelhős, kék égboltra, amit oly sokszor bámult a szénakazlak árnyékában. Bárányfelhős, kék égbolt…Itt szürke minden odafent, és megállíthatatlanul hull a hó. Nem ezt mondták! Azt ígérték 3 nap alatt véget ér ez az átkozott háború, megkóstolják a finn tejfölt, a többiek elcicáznak a szépséges finn lányokkal és a falvak népe kaláccsal és meleg tejjel köszönti a felszabadítókat, aztán már mehetnek is haza. De nem jött a falvak népe kaláccsal és tejjel…
Ehelyett minden nap meghalt néhány bajtárs. Nem látták, ki támad, honnan, csak a gépfegyver zokogását hallották, és el-elbukott egy újabb barát, akit nem is temettek, csak otthagytak a hóban, abban a groteszk tartásban, ahogy megfagyott. El kellene dobni a fegyvert, visszafordulni és menni, csak menni hazáig. De nem lehet. Ott hátul, ott állnak az NKVD komisszárjai vastag kabátban, csizmában és kesztyűben és ólommal tanítják a dezertőröket a Párt iránti hűségre…
Ment a vöröskatona. Lépdelt a befagyott tó jegén, társai mellett, s szinte nem is hallotta a robbanást. Csak az a fura reccsenő hang, csak az zavarta. Aztán már csak azt érezte, hogy megnyílik a tó tükre, s mint valami furcsa, elnyelő álom, magába fogadja a feneketlen mélység. Először borzasztó hideget érzett, mintha átfagyott volna a szíve. Kiáltani akart, de valami jeges iszonyat szorította össze a torkát, és csak sötétséget látott maga körül mindenütt.
Aztán meglátta a fényt, valahol messze és lassan-lassan átmelegedett. Könnyű puhaság simogatta az arcát és már nem félt többé. Látta a nyári mezőt, a búzavirágokat és a bárányfelhős, kék égboltot. Anyácska jött a poros, faluba vezető úton, integetett és mosolygott, mellette pedig ott haladt a Leány, könnyű léptekkel, hófehér ruhában, üde, tiszta Szerelemmel a szemében…
A finn leányok
Este a helyi fiatalokkal találkozunk. Kicsit megijedek, ugyanis angoltudásom sok kívánnivalót hagy maga után, németül pedig csak elvétve beszélnek a helyiek. Jóbarátomnak is el kell mennie, aki fordítani tudna, így magamra maradok 15-20 szép gimnazista finn lánnyal. Nagy nehezen azért elbeszélgetek velük, majd hirtelen a „mindentmegszervező” Saulinak köszönhetően kicsike szőke lány pattan elém valahonnan, aki már jól beszél németül. Valamiféle ifjúsági este van, tudom meg tőle. Elindulunk a városban a kis gimisekkel és egyre jobb a hangulat. Valahogy most is azt érzem, mint mindig, amióta megjöttünk. Kedvesek ezek a lányok. Egyszerűek, szolidak, visszafogottak de mégis hihetetlenül közvetlenek és barátságosak. Nem érzem rajtuk azt a bizonyos „kemény nő vagyok” mellékízt, amit sokszor tapasztalok Magyarországon. Hiába keresem, nem látom a megszokott topokat, amerikai ízű modern „cuccokat”, a 10 centis magassarkú cipőket…De egyáltalán ilyen a finn ember általában. Valahogy olyan végtelen puha könnyedséget és derűt érzek mindenhol. Itt állok egy 25 ezres város piacterén és mégis úgy érzem olyan közel vagyok a természethez, hogy az csoda. Olyan végtelen és természetes, magától értetődő barátsággal fordul felém akárki, akit csak megszólítok, hogy furcsa egy Közép-Európából érkezettnek. Sokan azt állítják zárkózottak az itteniek. Én inkább úgy mondanám, nem tolakodóak, hagyják a vendéget, hogy kibontakozzon. Tisztelet. Ez az, ami felém irányul, amikor szóba elegyedek egy-egy újabb finnel. Mindennap jobban érzem, hogy mennyire szeretnek bennünket magyarokat.
Este a helyi fiatalokkal találkozunk. Kicsit megijedek, ugyanis angoltudásom sok kívánnivalót hagy maga után, németül pedig csak elvétve beszélnek a helyiek. Jóbarátomnak is el kell mennie, aki fordítani tudna, így magamra maradok 15-20 szép gimnazista finn lánnyal. Nagy nehezen azért elbeszélgetek velük, majd hirtelen a „mindentmegszervező” Saulinak köszönhetően kicsike szőke lány pattan elém valahonnan, aki már jól beszél németül. Valamiféle ifjúsági este van, tudom meg tőle. Elindulunk a városban a kis gimisekkel és egyre jobb a hangulat. Valahogy most is azt érzem, mint mindig, amióta megjöttünk. Kedvesek ezek a lányok. Egyszerűek, szolidak, visszafogottak de mégis hihetetlenül közvetlenek és barátságosak. Nem érzem rajtuk azt a bizonyos „kemény nő vagyok” mellékízt, amit sokszor tapasztalok Magyarországon. Hiába keresem, nem látom a megszokott topokat, amerikai ízű modern „cuccokat”, a 10 centis magassarkú cipőket…De egyáltalán ilyen a finn ember általában. Valahogy olyan végtelen puha könnyedséget és derűt érzek mindenhol. Itt állok egy 25 ezres város piacterén és mégis úgy érzem olyan közel vagyok a természethez, hogy az csoda. Olyan végtelen és természetes, magától értetődő barátsággal fordul felém akárki, akit csak megszólítok, hogy furcsa egy Közép-Európából érkezettnek. Sokan azt állítják zárkózottak az itteniek. Én inkább úgy mondanám, nem tolakodóak, hagyják a vendéget, hogy kibontakozzon. Tisztelet. Ez az, ami felém irányul, amikor szóba elegyedek egy-egy újabb finnel. Mindennap jobban érzem, hogy mennyire szeretnek bennünket magyarokat.
A fiatalokkal egy koncertre igyekszünk, ahol három fiú gitárral ad műsort. Olyan hangokat csalnak elő az elektronikus gitárokból, amiket soha nem tudtam volna elképzelni. Nagy tetszést arat előadásuk.
Polgármesteri köszöntő és a papírgyár
A polgármester is fogad minket. Kicsit megfáradt ember benyomását kelti. Aztán megtudom, nem véletlenül. Épp előző este döntött úgy a képviselőtestület, hogy hosszú idő után új személyt emel a városvezetői tisztségbe. Szükség van a megújulásra. Finnországban nehéz és küzdelmes éveket tudhat maga mögött. A Szovjetunió felbomlása hatalmas piacveszteséget jelentett, éveken belül magasra nőtt a munkanélküliség és nagyon komoly társadalmi problémák terhelték a mindennapokat. A Gonosz a depresszió és az alkoholizmus sötét mosolyú álarcában gyűjtögette áldozatait. Sokan indultak útnak a szomszédos országokba, Norvégiába és Svédországba munkavállalás reményében, ahol aztán több ezer kilométerre a családtól, feleségtől, gyermekektől elvesztették lábuk alól a talajt. De az egyház, a felvilágosultak által sokat szapult egyház ismét lépett. Lelkészeket küldött a távollévők után, hogy legyen valaki, aki oda is elviszi utánuk Jézus üzenetét…Finnország sem maga a Paradicsom. A társadalom itt is különböző gondokkal terhelt a rossz az egészségi állapottól a még ma is jellemző alkoholproblémákig. Jól látható azonban az állam igyekezete ezeknek felszámolására. Varkausban is 20 % felett stagnált a munka nélkül lévők száma, és ma is csak a felére sikerült ezt letornászni, és a városban működő 4 papírgyár közül az egyiket be is kellett zárni. Látogatást teszünk a megmaradt három gyár egyikében.. Közben a helyi újságtól érkezik tudósító és másnap a címlapon virítunk.
A finnek szeretik a magyarokat. Ezt eddig is tudtam, hisz sokszor hallottam már, most azonban saját magam tapasztalom. Kupio fiatal püspöki titkára olyan mérhetetlen tisztelettel és szeretettel beszél hazámról magyarul!, hogy sok hazai hadaró, raccsoló és selypítő, magát nagyra tartó politikusunk megirigyelhetné. Aztán ott van Anne története. A szőke Anne, aki egyik nap tolmácsként kíséri el kis csapatunkat, olyan gyönyörűen beszéli nyelvünket, hogy az első félórában - ahogy lelkészünk is megjegyzi - nem is arra figyel az ember, amit, hanem, ahogy mondja. Ilyen szép, ízes beszédet ritkán hall az ember…A nyolcvanas évek közepén került Anne Magyarországra, Zalába, ahol egy évet töltött el a rádiházi lovardában. Alaposan bedobták a mélyvízbe, mivel egy mukkot sem tudott magyarul. A lovászfiúk kezdték tanítgatni, s ő lelkesen tanult, tanult minden nap. Aztán a környékbeliek egy idő múlva arra figyeltek fel, hogy a szép, szőke, fiatal lány olyan válogatott káromkodások közepette abrakolja és csutakolja mosolyogva a lovakat, hogy még nagyapáink korának cifra béresei is elismerően csettintettek volna ennek hallatán…
Finn ortodoxia
Finnország döntően, több mint 95 %-ban evangélikus vallású. A lutheranizmus gyökerei a svéd hódításhoz nyúlik vissza. A Svéd királyság területén 1527-ben felsőbb döntésre kezdődik el a reformáció. A reformáció gyakorlati megvalósulása főleg a Wittenbergben tanult lelkészek segítették. Miközben a Svéd királyság sikeresen foglalta el és térítette katolikus, majd lutheránus hitre a mai Finnország nyugati és déli részét, keleten több mint ezer éven át az orosz ortodoxia gyakorolt tartós befolyást. A nagy protestáns fölény ellenére a valamoi kis ortodox közösséget mindenki ismeri A Ladoga-tavi Valamot bizánci szerzetesek alapították a 14.sz.-ban.
Századokon át orosz szerzetesek laktak itt jelentős hatást gyakorolva az itt élő közösségekre. A százéves uralom alatt az ortodox vallás kiterjedt az ország más részére is. Az ország minden területén épültek ortodox templomok. Nemcsak térfoglalást jeleztek, de közelebb hoztak egymáshoz eddig távol lévő kultúrákat. Ez a nemzeti tudatra ébredés időszaka, ezért a lutheránus finnek orosz vallásnak tekintették a görög-keletit. A finn ortodoxia elszakadása az orosz kultúrától a második világháborúra tehető, amikor kommunizmus vak egyházgyűlölete elől menekülniük kellett. Így hozták létre Új Valamot Heinävesiben, ahol azóta sem bántja, zavarja senki sem a szerzeteseket vallásuk gyakorlásában.
„Átkelésük” is a finn hadsereg tevékeny közreműködésével történt, amely honvédei és járművei rendelkezésre bocsátásával segített a megmentett javak nyugatabbra szállításában. A nem messze lévő Lintula kolostor hasonlóképpen menekült az ország belsejébe a vörös szörny elől. Főnöknőjük, egy idős asszony, most is meghatottan mesél arról a kedvességről, ahogy a más vallású finnek befogadták őket, földeket adtak nekik és hogy ma is sok segítséget kapnak a lutheránusoktól. Az arannyal vastagon borított ikonokat és szentképeket nézve egyértelmű a felfogásbeli különbség és a hangsúlyeltolódás a két egyház között, mégis jó tapasztalni, hogy milyen szépen megférnek egymás mellett eltérő kultúrák.
Utunkon Kari az idegenvezető. A varkausi lutheránus gyülekezet segédlelkésze ritka vidám ember benyomását kelti. Akármikor nézek rá, vagy elegyedek beszédbe vele, mindig mosolyog. Nem is csoda, meg kellett tanulnia mindent a szebb oldaláról nézni, hisz hosszú éveket töltött el misszionáriusként Afrikában és Ázsiában. Tíz országban hirdette a Jézusi Szeretetet. Széles látókörű ember, és minden érdekli. Sokat tud Magyarországról is, de élénken figyel, mikor röviden elmesélem neki XX. Századi történelmünket. Bólogat, majd megállapítja, hogy hasonlóan keserves az ő hazája históriájához. Nagy örömmel fogadja, mikor megígérem, küldök neki magyar katonanótákat, ugyanis ezeket gyűjti a világ minden feléből. Kínáról kérdezem, hogy nem ütközött-e akadályokba az igehirdetés. Tagadólag rázza a fejét. Ahogy mondja, a kínai kommunisták megtanulták, hogy nem szükséges ujjat húzni az egyházzal, ma már minden segítséget megadnak, ami az alapvető létfenntartáshoz szükséges.
Lobogók
Kosztolányi Dezső: Zászló
Csak bot és vászon,
de nem bot és vászon,
hanem zászló.
Mindíg beszél.
Mindíg lobog.
Mindíg lázas.
Mindíg önkívületben van
az utca fölött,
föllengő magasan
egész az égben,
s hirdet valamit
rajongva.
Ha már megszokták és rá se figyelnek,
ha alszanak is,
éjjel és nappal,
úgy hogy egészen lesoványodott,
s áll, mint egy vézna, apostoli szónok
a háztető ormán,
egyedül,
birkózva a csönddel és a viharral,
haszontalanul és egyre fönségesebben,
lobog,
beszél.
Lelkem, te is, te is -
ne bot és vászon -
légy zászló.
Csak bot és vászon,
de nem bot és vászon,
hanem zászló.
Mindíg beszél.
Mindíg lobog.
Mindíg lázas.
Mindíg önkívületben van
az utca fölött,
föllengő magasan
egész az égben,
s hirdet valamit
rajongva.
Ha már megszokták és rá se figyelnek,
ha alszanak is,
éjjel és nappal,
úgy hogy egészen lesoványodott,
s áll, mint egy vézna, apostoli szónok
a háztető ormán,
egyedül,
birkózva a csönddel és a viharral,
haszontalanul és egyre fönségesebben,
lobog,
beszél.
Lelkem, te is, te is -
ne bot és vászon -
légy zászló.
Mérhetetlen hazaszeretet. Ez az, amit mindenfelé tapasztalok. Utunk alatt akármerre fordulok és bárkit kérdezek Finnországról, hazájuk történelméről, mindenhonnan csillogó szemek fogadnak és büszke mondatokat kapok válaszul. A zászlók pedig ott vannak mindenütt. Ott lobognak a tavakon robogó motorcsónakon, a középületeken, a magánházak kertjében. Házigazdáim mökkijében közel öt-hat méter magas zászlórúd. Átlagos napokon, mikor ott vannak „csak” egy kisebb, vékonyabb selyem lobog, jelezve, hogy a háziak kint vannak a nyári lakban, ma azonban Szent Johannus ünnepe van.
A család kíséretében vonulunk ki a tó mellé, ahol a családfő lánya és veje bevonják a kisebbet és az egész család által énekelt nemzeti himnusz hangjai közepette húzzák fel a hatalmas, valódi, fehér alapon, kék keresztes lobogót. Hát, igen…Így is lehet. Beleborzongok az érzésbe és arra gondolok, vajon odahaza hányszor kapná meg az ember a szitkok áradatát ilyesféle elgondolásra a magyarkodótól a fasisztáig terjedő igen széles skálán. Azért, ami tulajdonképpen végtelenül természetes. Szeretni valakit, valamit. Szeretni, ahogy a szíven csak kifér, odaadóan, el nem múlóan és el nem pusztíthatóan. És főként, nem törődve azzal, mit mond a külvilág, mit szólnak a kényeskedők, a finomkodók. Mit szólna vajon az önmagát félistennek képzelő, korrupciós botrányokkal megvádolt futballfőtitkár, aki eredeti ötletként a nemzeti himnuszokat száműzné európai stadionjaiból, mert az túl nemzetieskedő szokás. Szegény ember. Sajnálom. Nem tudja, mi az. Mit jelent. Szeretni. Egy Várost, egy Csapatot, egy Leányt, egy Országot, egy Hazát, egy Nemzetet, akármit és ennek igazán hangot is adni, nem szégyellni, bujdokolni, zsebekbe bújtatni. Égni érte. A Leánynak csók, virág és tenyérbe fogott kéz, a Hazának pedig zászlófelvonás. Olyan végtelenül, annyira elmondhatatlanul egyszerűek a világ dolgai, csak mi emberek hagyjuk, hogy bonyolulttá tegyék, tegyük őket…Ha megengedi a Jóisten, biztos, hogy az én házam udvarán is ott lobog majd a Háromszínű, hímzett szegéllyel…
Szent Iván éjjel
Szent Johannus ünnepe. Az elnevezés Keresztelõ Szent János nevébõl ered. E nevet a finn egyház adta a korábban pogány ünnepnek, hogy abból keresztény, a pogány szokásokat elhagyó ünnepet alakítson ki. Mivel egy legenda szerint Keresztelõ Szent János születésnapja fél évvel Jézusé előtt van, azaz június 24-én, a két ünnepnap – a pogány és a keresztény – közelsége adott ötletet a különös névadáshoz. Úgy tartják Szent Iván éjszakáján a lányok különböző eszközökkel megláthatják, meghódíthatják jövendőbelijüket. Ha kilenc féle virágot tettek éjjelre a párnájuk alá, leendő vőlegényükkel álmodtak. Az õ arcát láthatták meg a kút vizében is, ha éjjel meztelenül mentek ki oda. A kiválasztott személy szerelmét pedig úgy lehetett például megszerezni, hogy Szent Iván éj idején meztelenül hemperegtek a kiválasztott férfi harmattól vizes szántóján.
Magáról az ünnepről nehéz bármit is írni. Ezt csak átélni lehet, visszaadni nem nagyon. Pedig gyakorlatilag semmi különös nem történik. Házigazdánk, Seppo motorcsónakkal visz minket a hatalmas tavat átszelve Ritváékhoz, ahol már gyülekezik a többi magyar. Van még néhány óra a máglyagyújtásig, ezért újra megkóstolok néhány finn csemegét és körülnézek a mökki környékén. Varázslatos a Természet. Magához ölel végtelen könnyedséggel és rámkacsint, hogy tudjam, Hozzá tartozom. Mintha életre kelt volna az északi mondavilág megannyi szereplője vagy Tolkien hősei bujkálnának odabent a sűrűben a Gyűrűvel.
A család kíséretében vonulunk ki a tó mellé, ahol a családfő lánya és veje bevonják a kisebbet és az egész család által énekelt nemzeti himnusz hangjai közepette húzzák fel a hatalmas, valódi, fehér alapon, kék keresztes lobogót. Hát, igen…Így is lehet. Beleborzongok az érzésbe és arra gondolok, vajon odahaza hányszor kapná meg az ember a szitkok áradatát ilyesféle elgondolásra a magyarkodótól a fasisztáig terjedő igen széles skálán. Azért, ami tulajdonképpen végtelenül természetes. Szeretni valakit, valamit. Szeretni, ahogy a szíven csak kifér, odaadóan, el nem múlóan és el nem pusztíthatóan. És főként, nem törődve azzal, mit mond a külvilág, mit szólnak a kényeskedők, a finomkodók. Mit szólna vajon az önmagát félistennek képzelő, korrupciós botrányokkal megvádolt futballfőtitkár, aki eredeti ötletként a nemzeti himnuszokat száműzné európai stadionjaiból, mert az túl nemzetieskedő szokás. Szegény ember. Sajnálom. Nem tudja, mi az. Mit jelent. Szeretni. Egy Várost, egy Csapatot, egy Leányt, egy Országot, egy Hazát, egy Nemzetet, akármit és ennek igazán hangot is adni, nem szégyellni, bujdokolni, zsebekbe bújtatni. Égni érte. A Leánynak csók, virág és tenyérbe fogott kéz, a Hazának pedig zászlófelvonás. Olyan végtelenül, annyira elmondhatatlanul egyszerűek a világ dolgai, csak mi emberek hagyjuk, hogy bonyolulttá tegyék, tegyük őket…Ha megengedi a Jóisten, biztos, hogy az én házam udvarán is ott lobog majd a Háromszínű, hímzett szegéllyel…
Szent Iván éjjel
Szent Johannus ünnepe. Az elnevezés Keresztelõ Szent János nevébõl ered. E nevet a finn egyház adta a korábban pogány ünnepnek, hogy abból keresztény, a pogány szokásokat elhagyó ünnepet alakítson ki. Mivel egy legenda szerint Keresztelõ Szent János születésnapja fél évvel Jézusé előtt van, azaz június 24-én, a két ünnepnap – a pogány és a keresztény – közelsége adott ötletet a különös névadáshoz. Úgy tartják Szent Iván éjszakáján a lányok különböző eszközökkel megláthatják, meghódíthatják jövendőbelijüket. Ha kilenc féle virágot tettek éjjelre a párnájuk alá, leendő vőlegényükkel álmodtak. Az õ arcát láthatták meg a kút vizében is, ha éjjel meztelenül mentek ki oda. A kiválasztott személy szerelmét pedig úgy lehetett például megszerezni, hogy Szent Iván éj idején meztelenül hemperegtek a kiválasztott férfi harmattól vizes szántóján.
Magáról az ünnepről nehéz bármit is írni. Ezt csak átélni lehet, visszaadni nem nagyon. Pedig gyakorlatilag semmi különös nem történik. Házigazdánk, Seppo motorcsónakkal visz minket a hatalmas tavat átszelve Ritváékhoz, ahol már gyülekezik a többi magyar. Van még néhány óra a máglyagyújtásig, ezért újra megkóstolok néhány finn csemegét és körülnézek a mökki környékén. Varázslatos a Természet. Magához ölel végtelen könnyedséggel és rámkacsint, hogy tudjam, Hozzá tartozom. Mintha életre kelt volna az északi mondavilág megannyi szereplője vagy Tolkien hősei bujkálnának odabent a sűrűben a Gyűrűvel.
A fák ágai között bujkál kacéran a Napsugár, ahogy lépdelek jobbra-balra meg-megcirógatja az homlokom, s nevetve nézek a szeme közé. Több tíz centiméter vastag avartakaró, olyan mintha vastag szőnyegen lépkedne az ember. Mókusok ugrálnak a fákon és rohangásznak a talajon, a madarak pedig úgy énekelnek az este fél 10 ellenére, mintha csöppnyi életük legszebb órájára készülnének. Mélyen áramlik tüdőmbe a fenyőillatú, tiszta levegő, szívem pedig boldogan préseli ereimbe az oxigéndús vért és úgy érzem, szét tudnám roppantani most a világ összes gonoszságát… Szólnak, készüljek, mindjárt indulunk. Csónakokba pattan mindenki és kezdődik. Hihetetlen látvány.
A parton hatalmas máglya lobog, a tavon pedig a tiszteletére érkeznek a csónakok. Minden irányból áramlanak, kapkodom a fejem, lehetnek talán százan is. Akárki megy el mellettünk, mindenki integet, tiszteleg és üdvözli a másikat. A Nap még mindig magasan az égen, s a víz tükre tovább erősíti az aranysárga korong fényét.
Lobog a máglya, ringanak a bárkák, s újra csak arra döbbenek rá, egyáltalán nem érzem, hogy „idegenben” lennék. Olyan itt minden, mintha otthon ülnék a tóparton, nézném a hullámokat és kavicsokat hajigálnék a víztükörbe. Nagy dolog ez nálam, hiszen mindeddig csak a poros országutas Erdély kapta meg nálam a nagybetűs „Otthon Vagyok” címet…Sokáig jár még a fejemben a tó látványa, és ismét későn teszem le a fejemet, de lassan már megszokom, hogy mindezt nappali világosságnál teszem…
Étkek
1840-ben Reguly Antal a következőket vetette papírra a finn konyháról: „Táplálékuk és ételeik elkészítési módja a lehető legrosszabb. Napi táplálékuk a sós nyers hal és az édes vagy savanyú tej, a húst is mind lesózzák vagy megfüstölik, egyedül a burgonya és a zabkása az, amit melegen esznek. De ünnepeiken jobb ételeket is kap az ember, kávét pedig mindig."
Ezeket az eléggé lelombozó mondatokat abban az időben jegyezte fel a zirci születésű nyelvész és néprajztudós, mikor finn földön a nélkülözés volt az úr. Azóta sok minden változott. Ilyen úton még soha nem jártam. Eszünk, eszünk és eszünk. Akármerre visznek is minket vendéglátóink, mindenhol vár valami meglepetés. Körülbelül a harmadik nap után, mikor azt hallom, hogy „ide betérünk egy kis kávéra”, akkor tudom már hogy „baj” lesz…
Étkek
1840-ben Reguly Antal a következőket vetette papírra a finn konyháról: „Táplálékuk és ételeik elkészítési módja a lehető legrosszabb. Napi táplálékuk a sós nyers hal és az édes vagy savanyú tej, a húst is mind lesózzák vagy megfüstölik, egyedül a burgonya és a zabkása az, amit melegen esznek. De ünnepeiken jobb ételeket is kap az ember, kávét pedig mindig."
Ezeket az eléggé lelombozó mondatokat abban az időben jegyezte fel a zirci születésű nyelvész és néprajztudós, mikor finn földön a nélkülözés volt az úr. Azóta sok minden változott. Ilyen úton még soha nem jártam. Eszünk, eszünk és eszünk. Akármerre visznek is minket vendéglátóink, mindenhol vár valami meglepetés. Körülbelül a harmadik nap után, mikor azt hallom, hogy „ide betérünk egy kis kávéra”, akkor tudom már hogy „baj” lesz…
Kiadós, de könnyű étkezés jellemzi Finnországot. Ahogy én tapasztaltam, sok salátát esznek. Mindenféle zöldség megtalálható, általában leöntik valamilyen szósszal. Jellegzetes étel a rozsból sütött karjalai pirog (karjalanpiirakka).
Többféle töltettel, húsosan, krumplisan, rizsesen és tojásosan készül, én a rizseset kóstoltam, amit tojással kevert vajjal kennek meg. A halak választéka bőséges. Füstölt, sózott pácolt formában mindent megtalálhatunk. Nagyon finom volt a kuopiói forgó toronyban tálalt füstölt halleves (lohikeito), krumplival és kaporral.
A vagdalt rénszarvashús és a lenkimakkara, a leginkább a krinolinra emlékezető kis kolbászféleség. Az erdőkben sokféle bogyó terem, ezek a finn ételek elengedhetetlen kiegészítői. Júniusban érik az eper júliusban a feketáfonya a mocsári hamvas szeder és a málna. Augusztusban a ribizli szeptemberben pedig a vörösáfonya.
Mindegyikből készítenek lekvárt, gyümölcskocsonyát és különféle szörpöket is. A helyiek szerint idén nagyon kevés feketeáfonya lesz, mert virágzásakor igen hideg volt. Szinte mindenhol láttam és kóstoltam a finn házi sört, ami igen alacsony alkoholtartalmú, édeskés és sötétbarna színű és kimondottan jó ízű, nekem legalábbis ízlett.
A bolti sörök közül a Lapp Arany (Lapin Kulta) és a Koff a legismertebb. Valódi bort nem nagyon láttam, csupán néhány helyen chilei importárut. Valahogy nem nagyon működik ezen a téren (sem) a hangzatos Unió…
A bolti sörök közül a Lapp Arany (Lapin Kulta) és a Koff a legismertebb. Valódi bort nem nagyon láttam, csupán néhány helyen chilei importárut. Valahogy nem nagyon működik ezen a téren (sem) a hangzatos Unió…
Erdei templom
Utunk egyik utolsó állomása a Varkaushoz közeli erdőben található erdei templom.
Nagy fenyőgerendákból ácsolt, amolyan erdei lakhoz hasonlító építmény ez, ahol rendszeresen tartanak istentiszteletet. Noha a természet közepén van, távol az emberi lakóhelyektől, soha senki egy ujjal sem nyúlt a kunyhóhoz és semmi sem tűnt el belőle. Még télen is összegyűlnek itt, sőt a karácsonyi mise sem maradhat el egyetlen évben sem. Kürtös kalácshoz hasonlító tésztát sütünk a nyitott tűz felett, amibe málnaöntetet töltünk. Mondanom se kell, milyen jól esik a sűrű erdő közepén.
Szúnyogok és mekereinenek
Annyian vannak, hogy már csak létszámuk miatt is megérdemelnek néhány sort ebben az írásban. A gyanútlan utazót szinte minden útikönyv a moszkítók nagy hadával ijesztegeti, és tényleg van belőlük jócskán. Node az ember, azért ember, mert állítólag gondolkodik és mivel gondolkodik, ravasznak érzi magát. Hosszúujjú inget vesz, hosszúnadrágot, szabad testfelületeit pedig a helyiek által rendelkezésre bocsátott riasztó kenőccsel keni be, aztán gonosz mosollyal lép ki a szabad ég alá a tópartra és megvetően szemléli a közelgő szúnyogfelhőt. Gonosz mosolya hamar elillan, megvetése azonban fokozódik…A kis ördögök minden különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül a hajas fejbőrt is vígan megszállják és ott szeretnék elfogyasztani esti lakomájukat, aminek csak némi hadakozás vet véget. Jóbarátom értetlenül és feddően néz rám, mikor jó nagyot húzok kobakjára, csak akkor enyhül meg, mikor magyarázatképpen hozzáteszem: „Bocs, most négy volt…” Másnap aztán olyan az ábrázata a sok csípéstől, mintha gyerekkori bárányhimlője kizárólag nyaktól felfelé eső területre korlátozódott volna. A nálunk is ismert, vagy legalábbis ahhoz hasonló szúnyogon kívül ott van még a kicsi, fekete akármi, amit a helyiek mekereinenek hívnak. A szúnyog elbújhat mellette…Abban a pillanatban ahogy landol ez a kb. 3 mm-es légyféleség, már szívja is a vért, mint egy félőrült. A finnek elmondása szerint Lappföldön hatalmas rajokban jelennek meg, megszállják a rénszarvast olyan sokan, hogy mint egy szakáll lógnak le róla. A szerencsétlen állat pedig kínjában nem eszik, nem iszik, csak megy-megy kilométereken keresztül, míg annyira ki nem merül, hogy elpusztul. A vérfagyasztó jelenséghez azért hozzá kell tenni, hogy kibírhatóak vagy legalábbis megszokhatóak a moszkítók és a különféle riasztó szerek eléggé hatékonyak.
A mökki
Minden finn álma, hogy legyen egy nyári lakja. Lehetőleg a várostól minél távolabb. Természetesen egyik szebb, mint a másik.
Seppoék mökkije az utolsó gerendáig saját készítésű. A családfő és felesége két kezükkel húzták fel a csodaszép faházat. Teljes egyszerűség és mégis teljes összkomfort. Gyönyörű fenyőgerendák a ház belsejében. Egy külső épületen pedig az elmaradhatatlan szanuna, majd tíz lépésre a tó. Semmi extra, semmi kihívó, semmi nagyzolás. Egyszerűen csak szép.
Az egyszerűség a viselkedésen is meglátszik. Itt nem mászkálnak kigyúrt felsőtestű, szoláriumban barnult, narancssárga mellényes menőfiúk motorcsónakokat bőgetve a vízen, mindenki tudja mit akar. Aki akar horgászik, szörfözik vagy csak pihen. Álljunk meg egy szóra. Szörf. Ezt is meg kellett érjem. Először hazámtól 2000 km-re egy északi országban kell kipróbáljam…Küzdök derekasan a deszkával és többször megkóstolom a 23 fokosra melegedett tiszta vizet, mire eljutok odaáig, hogy viszonylag stabilan állva felemelem a vitorlát. Azt hiszem elég is lesz ez így elsőre, úszni meg már nem is szükséges, annyit merültem hirtelen egymás után. A nyári lak előtt szépen gondozott pázsit és egy kis pagoda, ahol parázson lehet sütni. A füvön a mökkly nevű szintén egyszerű, ám nagyszerű játékot játsszuk. 1-től 12-ig számozott farudakat kell eltalálni egy másik fával.
Búcsú
Az egyszerűség a viselkedésen is meglátszik. Itt nem mászkálnak kigyúrt felsőtestű, szoláriumban barnult, narancssárga mellényes menőfiúk motorcsónakokat bőgetve a vízen, mindenki tudja mit akar. Aki akar horgászik, szörfözik vagy csak pihen. Álljunk meg egy szóra. Szörf. Ezt is meg kellett érjem. Először hazámtól 2000 km-re egy északi országban kell kipróbáljam…Küzdök derekasan a deszkával és többször megkóstolom a 23 fokosra melegedett tiszta vizet, mire eljutok odaáig, hogy viszonylag stabilan állva felemelem a vitorlát. Azt hiszem elég is lesz ez így elsőre, úszni meg már nem is szükséges, annyit merültem hirtelen egymás után. A nyári lak előtt szépen gondozott pázsit és egy kis pagoda, ahol parázson lehet sütni. A füvön a mökkly nevű szintén egyszerű, ám nagyszerű játékot játsszuk. 1-től 12-ig számozott farudakat kell eltalálni egy másik fával.
Búcsú
Közben észrevétlenül elérkezik az utolsó nap. Elköszönünk Marjuttól és Seppotól, majd a többi magyarért indulunk, ahol kis küldöttség fogad bennünk. Meghatódva látom, hogy miközben elhangzanak a tört magyarsággal, ámde hihetetlen kedvességgel leírt búcsúmondatok, több finn szeme megtelik könnyel. Néhányuk úgy ránt és ölel magához utoljára, mintha a háborúba induló édes fiát búcsúztatná. Én is meghatódom kicsit és erősen megszorítom Kari kezét, majd elérzékenyültségét látva valami olyasmit dadogok, hogy küldöm majd a katonanótákat. Kellene mondani valami szépet, valamit, amit nem felejtenek el. De valahogy nem jön szó a számra, nem akarom megtörni ezeket a pillanatokat. Integetek a kisbusz ablakából, a segédlelkésznek pedig viccesen tisztelgek egyet még utoljára.
Helsinkiben teszünk egy kis kisebb kört, mielőtt a repülőtérre mennénk, kívülről megnézem a parlament épületét.
Már meg sem lepődöm ez is milyen végtelenül egyszerű és elegáns. A sziklatemplom látványa lenyűgöző.
A repülőtéren vagyunk máris, és kavarognak bennem az élmények. Az gép ablakából még sokáig nézem a rengeteg tavat, míg eltűnik minden a szemem elől…
Nekemin Suomi! Viszlát Finnország!
Epilógus
„Ha én nem égek, Te nem égsz és Mi nem égünk, mitől oszlik el a sötét?” Nazim Hikmet
Valami szépet kellene írni most, összefoglalót vagy hasonlót. De semmi sem jut eszembe. Nem is szeretem az összefoglalókat. Azt írtam le itt, amit éreztem. Szubjektíven és elfogultan. Csak így tudom. Megérintett ez a vidék, nem tagadom. Hogy más is így látta-e, aki arra járt, nem tudom. Nem is az én dolgom. Én csak mesélek…
Beteszem a lejátszóba a három finn srác cd-jét. Behunyom a szemem és ott vagyok megint. Éjjel van, de a Nap aranyló jókedvvel szórja szanaszét lapos sugarait. Kint ülök az út mellett Marjuték házánál és az élő, mozgó erdőt figyelem. Ránevetek a bohóc, kis mókusokra, akik még mindig nem alszanak, csak rendetlenkednek légtornászmutatványaik közben, mint a rossz gyerekek. Lesétálok a tóhoz, az utca végére. Lassan megyek, nem sietek, és magamba szívok, átélek mindent. Senkivel sem találkozom útközben, csak a léptem kopog a bitumenen. Bepillantok óvatosan minden portára, minden ajtóhoz. Narancssárga fényben úszik az egész tópart, s ki tudja miért, most a szúnyogok sem szemtelenkednek. Olyan sima a vízfelszín, mintha egy hatalmas acéltükör lenne az egész. Csak a csónakok törik meg a kikötőnél ezt a tökéletes összhangot.
Leülök a mólóra és a vízbe lógatom a lábam. Közben a Lapp Arany-at kortyolgatom. És ahogy a Költő mondja, „gondolok valakit”. Odahaza, több ezer kilométerre. Aki talán már nem gondol rám. Aki már másfelé jár. Arra, ahol már nem számítanak a lobogók. Ahol nincsenek hősök, fejfák és ünnepek. Nem ismerik az „égni valamiért” érzését. Ha itt lenne velem, tudom, meghallgatna. Tágra nyílt, kék szemekkel figyelné, amit beszélek, aztán azt mondaná: „Igazad van.” De nincs itt. Hiányzik valahogy innen mellőlem. Lehajtom a fejem az átlátszó vízre, és megbámulom a bolond vízipókokat. Aztán mohón keresek valamit a távolban, amibe belekapaszkodhat a tekintetem.
Ekkor meglátom. A tó túloldalán, messze, az égig érő, sudár fenyők között. Az egyik mökki udvarán.
Ott van.
A fehér alapon kék kereszt. Ott lengedez büszkén és merészen, mint egy égre kiáltó, dacos, eltörölhetetlen jel.
És már értem. Sisu. Rendületlenül és meg nem törve, sohasem. Mannerheim és a honvédei. A finn oroszlán. A zászlók a motorcsónakokon és a mökkiknél. A kis szőkék szelíd, könnyű mosolya. A közvetlenség és a barátság. A magyarul beszélő Anne. A végtelen egyszerűség. A társadalmi problémákból való kilábalás küzdelme. Az egység a természettel. Kari hatalmas jókedve és Oli a fenegyerek lelkész csibészsége. Elmosolyodom, csak úgy magam elé, és felkelek a mólóról. Visszanézek még egyszer, utoljára, hosszan, elmélyülve. Bele a tűzgolyóba, ott a tó felett. Aztán lassan elindulok felfelé az Úton.
Egyedül.
Karjaimban a Napsugár ereje…
Egyedül.
Karjaimban a Napsugár ereje…
2006. nyarán