"Négy nap dörgött az ágyu Vizakna s Déva közt, Ott minden talpalatnyi Földet vér öntözött..." Így írt Petőfi Sándor 1849. február 10 és 15. között valamikor Debrecenben, miután a Magyar Honvédség elszenvedte egyik legnagyobb vereségét, amelyből aztán már nem volt kiút. „Mindent megtettünk, amit Kivánt a becsület…Tízannyi volt az ellen,Győznünk nem lehetett.”

  

Bizony, nem lehetett győzni, összefogott az orosz medve és  a császári sas a magyarság ellen, a művelt nyugat pedig tétlenül nézte mindezt, mint oly sokszor azóta is…De volt egy Petőfink, volt egy lengyelből magyarrá fogadott Bem Józsefünk és volt sok-sok bátor hazafi. Istenem, mily nagy szükség lenne ma is ilyen emberekre…Rájuk emlékezünk a mai napon.

A vízaknai ütközet az 1848–49-es szabadságharc egy ütközete volt, melynek során 1849. február 4-én Bem József vezérőrnagy erdélyi hadserege, Nagyszebentől észak-nyugatra, Vízaknánál megütközött Puchner Antal császári seregével. Az ütközetben és az azt követő visszavonulás során a magyar csapatok súlyos, csaknem megsemmisítő vereséget szenvedtek.
A kis bányaváros határában húzódó mélyedésekben, beszakadt sótárnákban a magyar csapatok erős védelmi állást építettek ki. A nyílt terepen támadni kénytelen császári csapatok Bem tüzérségétől súlyos veszteségeket szenvedtek és mintegy négy órás harc után a közeli dombokra vonultak vissza. Bem ekkor elkövette azt a hibát, hogy csapatait támadásra indította. Ezzel felfedte erőinek csekélységét és mikor Puchner rádöbbent, hogy mennyire kis létszámú sereggel áll szemben, tartalékait is bevetve szinte lesöpörte a harctérről a magyar csapatokat. Egy császári gránátoszászlóalj az előretolt ágyúk nagy részét is elfoglalta. A tüzérségnél tartózkodó Bem megsebesült és csaknem fogságba is esett. A magyar sereg pánikszerű menekülésbe kezdett. A pánik következtében Vízakna szűk utcáin összetorlódtak a poggyászos szekerek, az ágyúk és a csapatok. Az emberveszteség mintegy ötszáz fő volt, emellett elveszett tizenöt ágyú, és a sereg teljes poggyásza.

Bem maradék seregével Déva felé indult, hogy felvegye a kapcsolatot a Magyarországról várt erősítésekkel, a visszavonulás azonban nem volt könnyű, mert Puchner nyomon követte a magyar sereget, és a román népfelkelők, illetve a gyulafehérvári várőrség is mindent megtett, hogy akadályokat gördítsen a magyar sereg útjába. A felbőszült honvédek Szászsebest szuronyrohammal vették be, miután kiderült, hogy az oda előreküldött sebesülteket a román felkelők legyilkolták. Február 6-án Puchner seregével körülfogta a várost, de Bem idejében kivonta onnan csapatait és Szászvárosra vonult, ahol – arról értesülve, hogy az erősítések már Piskinél és Dévánál állnak – február 7-én ütközetet kezdeményezett a nyomába érkező császáriakkal. Az erősítések nem érkeztek meg, Bem ismét megsebesült és a magyar csapatok Erdély dél-keleti kapujához, a Sztrigy folyó bal partjára, Piskire vonultak vissza.

A vereséggel és az elszenvedett súlyos veszteségekkel veszélybe került Bem hadjáratának minden addigi eredménye. Elegendő erő hiányában a magyar csapatok nem tudtak a felszabadított területeken elegendő helyőrséget hagyni, így a Bukovinába szorított Karl Urban újjászervezett csapataival február 6-án rajtaütött a Borgói-szorost védő különítményen, és vereséget mérve rá ismét Észak-Erdélyt veszélyeztette. Igaz, hogy ez már nem jelentett a decemberihez hasonló veszélyt a fő hadszíntérre nézve, de a Tisza vonaláig kiszorított magyar honvédségnek Erdély birtoklása így is létfontosságú volt.

Az erdélyi hadjárat sorsa azonban még nem dőlt el, Bem a határra szorult, de fel tudta venni a kapcsolatot a segítségére küldött csapatokkal, így ismét tekintélyes haderő felett rendelkezett, amellyel február 9-én a piski ütközetben ismét döntő fordulatot tudott adni az eseményeknek. forrás: wikipédia