Kicsit elfutott velem az idő, most pótolom a lemaradt „véget”.Utolsó hetem, utolsó terepnapom és mindenféle utózöngék következnek.
Ahogy írtam, utolsó terepi munkanapomat a főnökeimmel és újdonsült barátnémmel, Sharonnal töltöttem. Kedden végül nem mentünk ki, mivel az a plató, ahol a kvadrátjaink voltak, a tengerpartnál fekszik és nagyon-nagyon szeles, viharos volt az időjárás. Így hát szerdán érkeztünk a kiszemelt legutolsó területre, hogy mindent beleadva és minden pillanatot kiélvezve elbúcsúzzunk a féléves felmérő programtól.

Ennek a területnek története van, hiszen talán 3-4 éve itt kezdték a főnökök a felmérést, így természetes volt a vágyuk, hogy most itt fejezzék be. Az csak külön örömet és megtiszteltetést jelentett, hogy mindezt velünk gondolták megtenni.  Gyönyörű napsütéses idő volt, szebbet kívánni sem lehetett volna az utolsó napunkra. Érdekes, még most is összeszorul kicsit a szívem, ha visszagondolok ezekre a pillanatokra, de végül mégis a mosoly győz.

Az Armagh-plató tényleg csodás hely, közel a parthoz, hihetetlen kilátással. Még Skócia partjait is láttuk fentről. Meg azt a tipikus alakú hegyet, amit minden egyes alkalommal lefotóztam a kompról, mikor ide/odautaztam Skócia és Észak-Írország között. Egész gyűjteményem van már róla.

Én Tommyval, a középső főnökömmel dolgoztam, ami nagyon-nagy élmény volt, végig nevettük az egész napot. Mikor megéheztünk, mind a négyen leültünk egy szuper helyre, és miközben tömtük magunkba az elemózsiát, csodáltuk a gyönyörű kilátást. Béke, nyugalom, és áfonyahegyek vettek körül minket…. Rengeteget estünk-keltünk, mivel a terület teli volt csatornákkal, amiket persze jótékonyan fedett a csarabos-hangás növényzet. Mindennek köszönhetően én még életemben nem nevettem (ki) főnököt ennyiszer, mint ekkor… Persze, a dolog kölcsönös volt, és senki sem bánta… ;-)

A nap végén mi még Sharonnal kirándultunk egyet, hiszen muszáj volt kihasználni ezt a gyönyörű napsütést, és különben is: a tudat, hogy ez az utolsó lehetőség felfedezni itt a világot, nem engedett minket egyből hazamenni… (főleg engem ;-) Egy szép tengeröbölnél még kiültünk a partra is… nem nagyon akarózott hazafelé venni az irányt…. Így hát elég későn is értünk. Otthon persze a lakókocsiban a skacok már nem tudták, mi van velem, és ez még csak a kezdet volt, hiszen az utolsó napokat próbáltuk 100%-ig kihasználni.

Másnap papírmunkát végeztem: át kellett nézni az összes, a kezem alól kifutó adatot, és ha volt valami ellentmondás, azt megoldani. Ez néha elég vicces volt, hiszen hónapok távlatából próbáltam olykor felidézni, hogy az adott kód melyik területet jelenti, ott milyen élőhely volt és milyen fajt láttunk, no meg mekkora volt a borítása… Szerencsére sikerrel vettem a kihívást, amelyben – hihhhetetlen memóriám mellett – sokat segítettek fotóim és az adatlapokon díszelgő vicces rajzdokumentációim is.
Csütörtökön volt egy búcsú összejövetelünk, együtt mindenki: főnök és terepi felmérő, az egyetemi elit, külön, a személyzet számára fenntartott kocsmájában, ingyen sörrel (ráadásul épp Guinness nap volt, ami külön kedvezményt jelentett). Na, az est további részét nem részletezném, legyen annyi elég, jól éreztük magunkat. Volt, akitől már itt (könnyes) búcsút vettünk.

Pénteken aztán végleg elbúcsúztunk az egyetemi emberektől, nagy-nagy ölelések közepette.  Este pedig a hangulat a tetőfokára hágott egy Portstewarti pubban, ahol búcsúpartit rendeztünk, megspékelve Christie és én (másnapi) dupla szülinapi ünneplésével. Volt Guiness meg koktél, meg Guiness meg koktél… Szóval jól elbúcsúztattunk és megünnepeltünk mindent, és nagyon ölelős, nagyon könnyes és nagyon vidám, fergeteges búcsút vettünk egymástól.

Másnap (khmmm…) hajnalban aztán utaztam Belfastba, és komppal (!!!!) át Skóciába. Szerencsére nem voltak nagy hullámok… Apropó, itt megérdemel egy kis kitérőt a csomagom: egy giga hátizsák (kb. 27 kg) a háton, rászíjazva az újonnan kapott kiszsák, továbbá egy kis hátizsák (kb.15 kg) a hason. Arra nem szíjaztam semmit… A gumicsizmát, amit a munkához kaptam, hiába javasolták, nem lógattam mindennek a tetejére… Inkább otthagytam.

A többiek rendesek voltak, a húzós éjszaka ellenére felkeltek velem reggel, hogy félig még kómásan búcsút intsenek a lakókocsi ablakából. Kieran vitt fel Belfastba és segített engem egészben eljutatni a komphoz. Mikor megpróbálta felemelni a zsákokat, fennakadtak a szemei, de aztán hősiesen megküzdött velük… Meg kell, hogy említsem, hogy ez minden egyes alkalommal megismétlődött, mikor utazásom során – többnyire – jól megtermett és erősnek tűnő férfiembereket megkértem, tegyék a hátamra őket. Sokszor és sokan megkérdezték, hogy én ezt tényleg akarom? És muszáj??? Ühüm… Na, száz szónak is egy a vége, végül hősiesen megküzdöttem az utazás megpróbáltatásaival és megérkeztem soron következő cél állomásomra (ahol aztán újabb szülinapi meglepi fogadott).

Ezzel az „Északír kaland” a végére ért. Öt gyönyörű, izgalmas és élményekkel teli hónapot töltöttem kint. Nem győzöm köszönni az Életnek (és Neked), hogy adódott ez a lehetőség, ami nélkül az életem sokkal unalmasabb és „hiányosabb” lett volna.
Minden szempontból megérte: volt munkám, amit imádtam, jelentősen felturbózódott az angolom, és nem utolsósorban lettek új ismerőseim, barátaim, akiknek rengeteget köszönhetek.

És igen, most, hogy nem ott vagyok, hiányzik! Minden őrültsége, eszeveszett kalandja, nyugodt-békés, természetközeli pillanata… Még az ESŐ is! (Na jó, vicceltem…)
Továbbá, ezt múltkor (a postán hosszasan várakozva) állapítottam meg, a britek imádott egy sorban állása. Egy – ez fontos! Így legalább csökken Murphy esélye arra, hogy a másik 3 gyorsabban halad… Hiszen odakint ilyen helyeken mindez úgy zajlik, hogy több pénztárhoz csak egy sor tartozik, így mindez elkerülhető, és tán gyorsabb is.
Hazatérve sok dologgal kellett, sokszor elég durva módon szembesülnöm. Ilyen például a közlekedési morál ill. annak hiánya. Már másnap relatív hosszú utat levezettem, amit őszintén bevallok, végig zsörtölődtem. Index hiány, előzékenység hiány és sorolhatnám… Döbbenetes a különbség… Aztán meg igen, volt olyan, hogy balra kis illetve jobbra nagy ívben akartam kanyarodni… Szerencsére mindig üres utakon… Gyalogosként meg még mindig naivan azt hiszem a zebránál, hogy majd megállnak…

Szóval igen, vannak különbségek. De persze nem csak ebben az irányban.
Hihetetlen jó és bizsergető érzés volt átlépni a Határt, a Megyét, magamba szívni a zalai lankákat, a gizgazos útszéleket, az Otthon szagát. Jó itthon lenni, hiszen ez az én Hazám.