(Az egész amúgy abból indult ki, hogy volt egy kvadrátunk (4x1m) Sharonnal, 45 fajjal, ami erősen rekordnak számit a „tizen-huszonos” fajlisták között.)
Na mindegy, csak gondoltam elújságolom.  Egyre inkább úgy érzem, maradandót alkotok itt, és tuti bevésődöm az emlékezetükbe minden őrültségemmel együtt. Az garantált, hogy jót szórakoznak rajtam/velem: a hangulat körülöttem mindig vidám.

 

Na, többet nem ömlengek magamról.
Ez az utolsó hetem, és ezt ma Dave (ő a kisfőnök;-) még külön ki is emelte, úgyhogy jól ki kell használni. Most nem akarok szomorkodni ezen, mert ha eljön a nap, akkor úgyis elbőgöm magam, mert én már csak egy ilyen csajszi vagyok, na… De nem csak egy munkát, munkahelyet hagyok itt, hanem barátokat is, és ezt a nehezebb feldolgozni…

Odakünn borongós, szeles, néha esős, tipikus észak-ír idő van, úgy látszik, így az utolsó napokra még megmutatja magát, úgyhogy idebenn begyújtottam a gázkandallót (vagy valami ilyesmit) és vidám, kellemes zenéket hallgatok, csakhogy meglegyen a hangulat.
A többiek most vidéken vannak több napra, szóval én uralom a lakókocsit, amit élvezek nagyon. Kell néha az ember lányának egy kis egyedüllét, azért négyen egy ekkora helyen időnként kicsit sokkk…

Na, visszatekintve az elmúlt időszakra, megy a munka ezerrel, már a finisben vagyunk, ezen a héten be kell fejezni mindent. Az elmúlt időszakban visszatértünk párszor a Sperrinbe, amit nagyon szeretek. A Mourne-hegység előtt és után volt alkalmam összehasonlítani a kettőt, és rájöttem, nem tudok dönteni, mert mindkettő a maga nemében gyönyörű és varázslatos.

A Mournes egy külön világ, kicsit titokzatos és elérhetetlen a „földi halandók” részére: oda csak gyalog lehet eljutni, túrabottal és bakanccsal megismerni a titkos völgyeit és égbe kúszó bérceit. Ellenben a Sperrin egy lankásan elterülő lágyabb hegyvidék, ami beengedi maga közé az embert, hiszen vele együtt él és lélegzik. Barátságos táj, barátságos emberek, kőfalak és sövények övezte hegyek – ez a Sperrin világa. Apró, keskeny utak, amelyek bevisznek a titokba és hagyják megismerni. Míg a Sperrin magához enged, szinte magához hív, addig a Mournes, bár hagyja, hogy kicsit beless, de csak kicsit, a felhők között bekukucskálva és a varázst meghagyva ritka pillanatokra.

 

 

Az érzést, amit ezeken a helyeken éreztem, nem lehet visszaadni, a képek is csak segíthetnek kicsit, de az igazi, az ott átélt pillanat.
A végtelen nyugalom és békesség a „le vagyok nyűgözve” „ellenében”… 

Ősz van és ősszel jó a terepi embernek, mert nem hal éhen munka közben. Bár az áfonya már leérik, a feketeszeder most az igazi.  Az ujjunk, nyelvünk és mindenünk meg tiszta fekete persze. ;-)

Két hete visszatértünk a Mournesba, ami végre megmutatta az arcát!  (Na igen, ERRŐL beszéltem… mindig nem teszi ezt meg…) Gyönyörű őszi napsütés volt, pólóban és a hegytetőn a szél miatt dzsekiben dolgoztunk. A kilátás lélegzetállító, a meredek hegyoldalak félelmetesek, a birkák meg buták.

 

A kvadrátjaink elég izgalmas helyen voltak, épp arról beszélgettünk, kedves főnökeink nem biztos, hogy tisztában vannak azzal, hova is küldenek minket olykor… Mert hogy ezeket a helyeket nem mérte fel előttünk senki, na az is biztos. Ki az az őrült, aki ilyen meredek, egybefüggő sziklás hegyoldalra felkúszik?! 4 kvadrátot csináltunk meg annyi idő alatt, míg a fiúk 7-et, mert egyszerűen, de szó szerint, úgy kúsztunk egyik helyről a másikra…
Aztán meg voltunk emberektől és civilizációtól elvágott „Isten háta megetti”, magas sziklabércekkel övezett völgyben, ahol aztán senki más nem volt, csak mi négyen, ketten a völgy egyik, ketten a másik oldalán…

Laktam elegáns, már-már hotelszerű szálláson, kilátással a tengerre, reggelente az ablakomon bekukucskáló napkelte fénnyel. A tenger és köztem csak egy sétány volt… Ettem kagylót, osztrigát, fésűkagylót, különféle halakat, ittam finom sört és whiskyt. Szóval próbáltam kiélvezni minden pillanatot.
Ja, kaptam ételmérgezést is (pár társammal együtt), de nem az előbb felsoroltaktól.  És már köszönöm, jól vagyok, 3 nap éhezés után újra tudom élvezni az ízeket.

Volt nálunk légiparádé is, pár képet készítettem – még szívet is rajzoltak az égre.
Kipróbáltam a bodyboardingot, ami olyasmi, mint a szörfözés, csak kisebb deszkával és az a lényege, hogy ráhasalsz és próbálod úgy „meglovagolni” a hullámokat, hogy rajt maradj. Na, ez nem mindig könnyű. 
Ha kisebbek a hullámok, jó velük szemben is menni, szuper érzés, ahogy közeledik, föléd tornyosul, aztán feldob a magasba, de csak lágyan. Ha már tarajosak, akkor jobban jársz, he megfordulsz, mert különben könnyen lemos… Akkor aztán azt sem tudod hirtelen, hol vagy és mit akarsz.

Persze, ezek csak saját, első alkalmas tapasztalataim, szóval nem örök érvényűek. Ilyenkor, mármint a tarajos, vad, hullámoknál jól meg kell kapaszkodni, és ha ez sikerül, hihetetlen élmény, ahogy feldob, és kilök a part felé hatalmas erővel, hogy csak száguldasz sikítva ezerrel és egyszer csak azt veszed észre, már a parton vagy teljesen. Na, ilyenkor aztán van a rohanás vissza, hogy elkapd a következőt.

Aztán meg ha elfáradtál, mert el lehet fáradni hamar, jó csak lebegni a vízen és élvezni a – lehetőleg lágy – hullámokat.
(Ja, a képeken Nicola van, de hát ilyesmit kell velem is elképzelni. ;-)
Aztán, nálam legalábbis, neoprén lábbeli nélkül, egy óra múlva úgy érzed… vagyis NEM érzed a lábujjaidat, meg kicsit mintha fáznál, szóval menekülőre veszed a figurát. Kicsit csodálkozol, hogy nem bírod kinyitni a kocsit, mert nehezen mozognak az ujjaid, és a gyaloglás is olyan furcsa, mintha nem lenne talpad, de aztán kábé fél óra múlva újra elkezded érezni lefagyott végtagjaidat. Jó ilyenkor a forró tea, mézes, meleg whisky, meg a meleg zuhany. 
Jaaa, ha elfelejtettem volna mondani, mindez persze nem a trópusokra érvényes… szigorúan UK és/vagy észak…  És iggen, jelenleg minden porcikámat érzem…

Most hétvégén meg „rákásztunk”, vagyis elmentünk a Portrush közelében fekvő „Rock pool” -hoz (Köves medence). Itt, ha a köveket felemelgettük (a fiúk persze ;-), rengeteg érdekes élőlényre bukkantunk. Különféle rákok, tengeri csillagok, zsákállatok, halak és mindenféle furcsábbnál furcsább teremtmény. Sok időt el lehet itt tölteni.

Na, ennyit az elmúlt időszak történéseiről.
Jaaaaaaaaa, nem. Kipróbáltam a  trambulint, hát az fergeteges volt! Nekem is kell egy trambulin! És a suffolk birkákat, tudjátok, amelyiknek darabja 2000 font, még mindig nagyon szeretem. (Igen, olyan is kéne… ;-).

Holnap meg a főnökömmel (középső;-) megyek terepre, mert így alakult az emberkék elosztása éppen. Kicsit azért tartok tőle, meg persze van bennem egy kis megfelelési kényszer, de azok után, amit múltkor mondott (Kérdeztem tőle egy mohát. A válasz: Ha te nem tudod, én honnan tudjam?! ), talán nem kéne.
Meg ha állandó szavajárását nézem, miszerint „No panic, take it time” (csak semmi pánik, nyugi), hát nagyon nem félelmetes, szóval szerintem jó lesz. Sokgyaloglós hely, az idő elég vacak, de hát Észak-Írországban vagyunk, vagy mifene…

Na, mára ennyit.

Csóók, Magyarország, rövidesen érkezem!