Most kicsit visszakúszom az időben, mert jó sok érdekes és izgalmas dolog kimaradt. Csak valahogy nagyon „busy” (bizi, vagy ahogy errefelé (Coleraine) mondják extra erős akcentussal: bázi = elfoglalt) voltam.
Hétköznap megy a pörgés, aztán meg hétvégén… folytatódik… J Igyekszünk minél többet látni Észak-Írországból, ezért próbáljuk jól kihasználni a szabad napjainkat. Persze, sokszor a fárasztó terepi munka után nehéz rászánni magunkat, hogy igenis, akkor most irány felfedezni új hazánkat! De többnyire sikerül. Azért néha meg különösen jól esik csak süppedni a kedvenc fotelomban otthon, a nappaliban, élvezni a napsütést és csodálni a gyönyörű kilátást az óceánra és a folyópartra. Esőben különösen jó az ablak innenső oldaláról. J
Elég sok látványosság van errefelé, jó helyre érkeztünk, na. Például itt van a Carrick-a-rede elnevezésű hely, ahol egy kötélhíd van jó magasan a sziklák felett kifeszítve. Meglehetősen izgalmas rajta átkelni, különösen, ha van egy kis tériszonyod, és ezt a kedves barátaid tudják, és persze elkezdenek előtted/mögötted ugrálni… J Gyönyörű hely, egyetlen hátránya (mint minden turistalátványosságnak), hogy tömve van… iggen, turistákkal. Tudom, én is az vagyok, különösen hétvégenként, de azért olyan jó lenne ezeket a helyeket nyugiban, csak a maguk gyönyörűségében látni. Esetleg télen? Esőben? Passz…
Elég sok látványosság van errefelé, jó helyre érkeztünk, na. Például itt van a Carrick-a-rede elnevezésű hely, ahol egy kötélhíd van jó magasan a sziklák felett kifeszítve. Meglehetősen izgalmas rajta átkelni, különösen, ha van egy kis tériszonyod, és ezt a kedves barátaid tudják, és persze elkezdenek előtted/mögötted ugrálni… J Gyönyörű hely, egyetlen hátránya (mint minden turistalátványosságnak), hogy tömve van… iggen, turistákkal. Tudom, én is az vagyok, különösen hétvégenként, de azért olyan jó lenne ezeket a helyeket nyugiban, csak a maguk gyönyörűségében látni. Esetleg télen? Esőben? Passz…
Aztán időnként csak egy „short walk” (rövid séta) a terv, arról már igazán nem tehetünk, hogy a végén mintegy 3 órás, naplementenézős „túra” lesz belőle, mert kiderül, hogy ami a nappali ablakából olyan közel tűnik (értsd a folyópart), az nincs is olyan közel. Vagy közel van, csak közben ott egy hatalmas golfpálya, amin megérünk „átkelni”, és mire sikerül, kiderül, még mindig nem ott vagyunk, ahova akartunk menni, de a nap meg már megy le… De legalább csodálatos naplementénk volt. J Fáradtan és kiéhezve tértünk persze haza, és azóta is emlegetjük ezt a „sort walk”-ot.
Fermanagh tartományba sokszor visszatértem, ha jól számolom, ötször. Gyönyörű, igaz, de néha már jó lenne az ország keleti, észak-keleti felét is jobban megismerni. De ez már egy másik történet, miért is nem jutunk el odáig… (Na jó, van egy belfasti kolleganőnk, és ő dolgozik azon a részen, merthogy neki az közel van…)
Mindenesetre utolsó ott tartózkodásunk kalandos volt, merthogy az egyik kvadrátunkat csak a víz (tó: Upper Lough Erne) felől lehetett megközelíteni, ezért kibéreltünk egy jachtot és azzal hajóztunk oda. Szupi volt, én is vezettem kicsit. A terület persze teli volt tehenekkel, sőt, egy hatalmas nagy bikával, ami miatt a hajóhoz való visszatérés elég izgalmasra sikeredett. (Értsd rohanás keresztül a mezőn, kerítésen, kapukon át a tehenek és a BIKA figyelő tekintete kereszttüzében…) Hogy lehűtsük az izgalmakat, még sétahajóztunk kicsit Enniskillentől északra, ahol megnéztünk a Devenish-szigetet, ahol nagyon szép régi templomrom ill. településrom látható.
Egy másik alkalommal olyan területen dolgoztunk, hogy a kvadrátunk egy része már Írország volt. Ez nagyon szép terület, gyönyörű hegyekkel, mészkőkibúvásos domboldalakkal. Mivel nagyon közel voltunk a Marble Arch barlanghoz, voltunk olyan őrültek és mazochisták, hogy inkább dolgoztunk egy nap reggel 7.30-tól este 7.30-ig, csakhogy másnap legyen elég időnk elmenni oda. De megérte, mert nagyon gyönyörű volt! A környék egy geopark része, aminek talán a legfőbb látványossága a barlang. De rengeteg – értelemszerűen – geológiai szépség van arrafelé: meredek sziklaszirtek, jellegzetes kő alakzatok, régi megkövesedett maradványok, stbstb.
Időközben elkezdtem akkori párommal, munkatársammal felfedezni a Sperrin-hegység csodálatos világát is. Christie helyi srác, jól ismeri a környéket, így mindig elvitt valami érdekes helyre. Mellette szerettem bele a Sperrin jellegzetes vonulataiba, egyedi hangulatába, így amikor Fermanagh tartománytól búcsút vettünk, kedves főnükünk oda küldött dolgozni. J Itt találtam rá másik kedvenc helyemre: távol mindentől, a hegyek között, ahol csak birkák, madarak, patak és füvek vesznek körül. Nagyon nyugis táj, élmény volt ott dolgozni, főleg, mert szép időnk is volt. Itt keltünk át munkaautónkkal (nem terepjáró!) egy gázlón, nagyon élveztük.
Egy másik alkalommal olyan területen dolgoztunk, hogy a kvadrátunk egy része már Írország volt. Ez nagyon szép terület, gyönyörű hegyekkel, mészkőkibúvásos domboldalakkal. Mivel nagyon közel voltunk a Marble Arch barlanghoz, voltunk olyan őrültek és mazochisták, hogy inkább dolgoztunk egy nap reggel 7.30-tól este 7.30-ig, csakhogy másnap legyen elég időnk elmenni oda. De megérte, mert nagyon gyönyörű volt! A környék egy geopark része, aminek talán a legfőbb látványossága a barlang. De rengeteg – értelemszerűen – geológiai szépség van arrafelé: meredek sziklaszirtek, jellegzetes kő alakzatok, régi megkövesedett maradványok, stbstb.
Időközben elkezdtem akkori párommal, munkatársammal felfedezni a Sperrin-hegység csodálatos világát is. Christie helyi srác, jól ismeri a környéket, így mindig elvitt valami érdekes helyre. Mellette szerettem bele a Sperrin jellegzetes vonulataiba, egyedi hangulatába, így amikor Fermanagh tartománytól búcsút vettünk, kedves főnükünk oda küldött dolgozni. J Itt találtam rá másik kedvenc helyemre: távol mindentől, a hegyek között, ahol csak birkák, madarak, patak és füvek vesznek körül. Nagyon nyugis táj, élmény volt ott dolgozni, főleg, mert szép időnk is volt. Itt keltünk át munkaautónkkal (nem terepjáró!) egy gázlón, nagyon élveztük.
Aztán meg rátaláltam kedvenc birkámra, a suffolk elnevezésű csodálatos pedigrés jószágra, aminek darabja (!!!) 2000 font, azaz kb. 640ezer HUF. Mondtam a farmernak, ez a kedvencem, ez a nagy, fekete fejű és lógó fülű birkaböcce, és ha egyszer majd lesz farmom, szeretnék egyet. Erre egyből rávágta, ha majd lesz, ad nekem egyet. Csak el ne felejtse!!!
A Sperrin lankái között rájöttem, hogy nagyon szeretem az itteni sövényekkel tagolt tájat, aminek egy nagyon sajátos, jellegzetes arculatot ad a „szabdaltság”, ami tulajdonképpen valahol összeköt, hiszen nagyon fontos folyosók az élővilág számára. Ezek a sövények, zöldfolyosók azok, amik otthonról olykor nagyon hiányoznak, gondoljunk csak a hatalmas összefüggő szántóföldekre! Jó lenne nekünk is valami hasonló, persze nem feltétlenül ennyire sűrű, hiszen az már egy teljesen más tájképet ad, de mindenesetre jóval nagyobb szerepet kéne kapniuk. Az élővilág biztosan megköszönné.
És most valami nem munka. Volt 2 hét szabadságom egyben, amit jól ki is használtam.
Aztán körbenéztünk… és elképzeltük a csodálatos Mournes-hegység szebbnél-szebb hegyeit és völgyeit, alattunk a tengerparttal, stbstb… Majd felébredtünk, lekúsztunk a kőkupacról és immár esőben elindultunk lefelé.
Az elején elmentünk Nicolával a Mournes-hegységbe, ami nagy álmom volt, mióta csak megtudtam, ide fogok jönni. Végre teljesült! Igaz, csak pár nap volt, de nagyon boldog voltam. Megnéztünk a Silent Valley-t (Néma völgy), ahol gyönyörű hegyek szegélyeznek mélykék tavakat, aztán felmásztunk Észak-Írország legmagasabb hegyére, a Slieve Donardra. Na, ez a túra kicsit több szót érdemel…
Gyönyörű napsütéses reggel volt, örültünk is neki, ideális túrázni. Pólóban indultunk neki a hegynek (persze a hátizsák minden szükséges dolgot magában rejtett – túráztunk már mindketten eleget ;-) de rövid idő után megsokasodtak a felhők. Még láttuk, a tengerparton süt a nap és kék az ég, de mi már rég a felhőkben „sétáltunk”. Aztán lassan már nem láttunk semmit, ha hátranéztünk, és ez még csak a kezdet volt… Elértünk az utolsó szakaszhoz, ami naggggggyon meredek volt (a túraajánló a legmagasabb nehézségi fokozatba tette). De kemény küzdelem árán felvonszoltuk megfáradt habtestünket a hegycsúcsra! J
Útközben néha (?!) megálltunk, körbenéztünk: de nem láttunk egyebet, csak felhő, felhő, felhő. Aztán végre felértünk, ahol a kőfal szélárnyékában feltankoltunk energiával. Majd átmásztunk rajta és… Most mit mondjak? Tulajdonképpen majdnem hanyatt estem. A fal tetején olyan viharos erejű szél fogadott, hogy alig bírtam tovább menni. Mint Michael Jackson a színpadon, kábé úgy dőltem előre a szél ellenében. De ez még nem volt elég, az arcomban jéghideg felhőfoszlányok, megspékelve szitáló esőcseppekkel (inkább szilánkokkal?!). De azért természetesen felkúsztunk (szó szerint!) a hegy tetején emelt kőkupac tetejére és boldogan konstatáltuk: igen, megcsináltuk, itt vagyunk az ország legmagasabb pontján! (853m)
Gyönyörű napsütéses reggel volt, örültünk is neki, ideális túrázni. Pólóban indultunk neki a hegynek (persze a hátizsák minden szükséges dolgot magában rejtett – túráztunk már mindketten eleget ;-) de rövid idő után megsokasodtak a felhők. Még láttuk, a tengerparton süt a nap és kék az ég, de mi már rég a felhőkben „sétáltunk”. Aztán lassan már nem láttunk semmit, ha hátranéztünk, és ez még csak a kezdet volt… Elértünk az utolsó szakaszhoz, ami naggggggyon meredek volt (a túraajánló a legmagasabb nehézségi fokozatba tette). De kemény küzdelem árán felvonszoltuk megfáradt habtestünket a hegycsúcsra! J
Útközben néha (?!) megálltunk, körbenéztünk: de nem láttunk egyebet, csak felhő, felhő, felhő. Aztán végre felértünk, ahol a kőfal szélárnyékában feltankoltunk energiával. Majd átmásztunk rajta és… Most mit mondjak? Tulajdonképpen majdnem hanyatt estem. A fal tetején olyan viharos erejű szél fogadott, hogy alig bírtam tovább menni. Mint Michael Jackson a színpadon, kábé úgy dőltem előre a szél ellenében. De ez még nem volt elég, az arcomban jéghideg felhőfoszlányok, megspékelve szitáló esőcseppekkel (inkább szilánkokkal?!). De azért természetesen felkúsztunk (szó szerint!) a hegy tetején emelt kőkupac tetejére és boldogan konstatáltuk: igen, megcsináltuk, itt vagyunk az ország legmagasabb pontján! (853m)
Aztán körbenéztünk… és elképzeltük a csodálatos Mournes-hegység szebbnél-szebb hegyeit és völgyeit, alattunk a tengerparttal, stbstb… Majd felébredtünk, lekúsztunk a kőkupacról és immár esőben elindultunk lefelé.
Mikor meséltem ír barátunknak, merre jártunk, mit (nem) láttunk, ő csak így reagált: „Na igen, ez az a hely, ahova az emberek csak az élvezet kedvéért másznak fel, és nem a látványért…” Megkérdeztem, azért volt már olyan is a világtörténelem során, hogy lehetett valamit látni fentről, sőt, még tiszta kék ég is előfordult. Mondjuk 5 évenként egyszer.
De a túra nagy élmény volt, tényleg, meg az izomláz is utána.
Persze nem csak erre a hegyre mentünk fel, kirándultunk még egy lazábbat is másnap, a Hares’ Gap nevű helyre és környékére, ahol elég szép, napos időt fogtunk ki, csak a magasban voltak megint felhők (természetesen). Utolsó napunkon még Newcastle környékén kirándultunk, ahol egy nagyon szép homokdűne vidék (Murlough) húzódik.
Mournes hegységi „nyaralásunk” alatt akárhány emberrel találkoztam, mind megkérdezte, voltam-e már a Giants Causeway (Óriások átjárója) nevű helyen, ami talán Észak-Írország legnagyobb látványossága, és nagyon közel lakunk hozzá. De nem, nem voltam, talán pont azért, mert olyan közel van… Egyszer majdnem voltunk, csak aztán nem jött a busz, amivel menni akartunk, így elnapoltuk.
Szóval, elhatároztam, ha skóciai nyaralásomból visszajövök, az első utam ez lesz. Így is lett, múlt hétvégén Tommal elbuszoztunk, és nagyot sétáltunk a környéken. Tényleg szép, de én (és ahogy beszéltük, mások is), nagyobbnak gondoltuk. Mindenesetre hihetetlen geológiai alakzatok vannak ott is, egyszerűen gyönyörű! Azok a hatszögletű bazalt oszlopok, lépcsők úgy együtt nagyon impozáns látványt nyújtanak. Természetesen ez is tele volt turistával. Tudom, én is az vagyok… De kicsit messzebb, a tengerparti ösvényen már nyugisabb volt, lehetett élvezni a természetet, a látványt magát. Szóval, ha legközelebb megkérdezik, már el tudom mondani, IGGEN, voltam a Giant’s Causewayen!
Persze nem csak erre a hegyre mentünk fel, kirándultunk még egy lazábbat is másnap, a Hares’ Gap nevű helyre és környékére, ahol elég szép, napos időt fogtunk ki, csak a magasban voltak megint felhők (természetesen). Utolsó napunkon még Newcastle környékén kirándultunk, ahol egy nagyon szép homokdűne vidék (Murlough) húzódik.
Mournes hegységi „nyaralásunk” alatt akárhány emberrel találkoztam, mind megkérdezte, voltam-e már a Giants Causeway (Óriások átjárója) nevű helyen, ami talán Észak-Írország legnagyobb látványossága, és nagyon közel lakunk hozzá. De nem, nem voltam, talán pont azért, mert olyan közel van… Egyszer majdnem voltunk, csak aztán nem jött a busz, amivel menni akartunk, így elnapoltuk.
Szóval, elhatároztam, ha skóciai nyaralásomból visszajövök, az első utam ez lesz. Így is lett, múlt hétvégén Tommal elbuszoztunk, és nagyot sétáltunk a környéken. Tényleg szép, de én (és ahogy beszéltük, mások is), nagyobbnak gondoltuk. Mindenesetre hihetetlen geológiai alakzatok vannak ott is, egyszerűen gyönyörű! Azok a hatszögletű bazalt oszlopok, lépcsők úgy együtt nagyon impozáns látványt nyújtanak. Természetesen ez is tele volt turistával. Tudom, én is az vagyok… De kicsit messzebb, a tengerparti ösvényen már nyugisabb volt, lehetett élvezni a természetet, a látványt magát. Szóval, ha legközelebb megkérdezik, már el tudom mondani, IGGEN, voltam a Giant’s Causewayen!
Legutolsó kiruccanásunk ma volt, amikor is egy hajókirándulásra mentünk Portrush környékére. Egy kisebb hajóval jártuk körbe a városkával szemben lévő Skerries-szigeteket.
Tán a legfőbb látványosság egy holdhal (sunfish - Mola mola) volt, aminek egy kisebb példánya volt a közelünkben. De akár 3 méteresre is megnőhet! (Bővebben a sztori végén.)
Persze láttunk rengeteg madarat is, de csak a szokásosak: kárókatona, üstökös kárókatona, szula, fekete lumma, meg sirályok, sirályok, sirályok. Ja, volt pár fóka is! Meg nyulak az egyik szigeten. Fekete-fehér félig házinyulak, állítólag a megunt házikedvenceket vitték ki, azok szaporodtak el.
Kábé ennyi volt. Visszafelé még jól ráláthattunk a Dunluce kastélyra és a Fehér Sziklákra, ahova legközelebbi kiruccanásunkat tervezzük. (Összekötve egy kis fürdőzéssel.)
No, mára ennyit. Jól bepótoltam a lemaradásomat, és még csak nem is lett olyan hosszú.
Tán a legfőbb látványosság egy holdhal (sunfish - Mola mola) volt, aminek egy kisebb példánya volt a közelünkben. De akár 3 méteresre is megnőhet! (Bővebben a sztori végén.)
Persze láttunk rengeteg madarat is, de csak a szokásosak: kárókatona, üstökös kárókatona, szula, fekete lumma, meg sirályok, sirályok, sirályok. Ja, volt pár fóka is! Meg nyulak az egyik szigeten. Fekete-fehér félig házinyulak, állítólag a megunt házikedvenceket vitték ki, azok szaporodtak el.
Kábé ennyi volt. Visszafelé még jól ráláthattunk a Dunluce kastélyra és a Fehér Sziklákra, ahova legközelebbi kiruccanásunkat tervezzük. (Összekötve egy kis fürdőzéssel.)
No, mára ennyit. Jól bepótoltam a lemaradásomat, és még csak nem is lett olyan hosszú.