Temetek. Zsuzsi kutyám néz rám, nagyra nyílt szemmel. Néz és sír. Sír, mintha értené... Persze, hogy érti, csak mi buta, nagyravágyó és gőgös emberek hisszük azt, hogy ezt egy állat nem értheti...

 

 

 

 

Elment a játszópajtás, kiskutyám, ne sírj... Nem ér a könny semmit...Csak bökdösi az élettelen testet orrával, nyüszít, aztán mikor elveszem előle, őrülten keresni kezdi a kertben, benéz a bokrok alá, beveti magát a rózsák közé és körberohanja a kertet.

Ásom a földet. Nézem, de nem látom az agyagos, zalai talajt, valahol máshol járok most... Eszembe jut minden emlék.... Hűvös, esős októberi este van. Sietek haza biciklivel, hogy mielőbb a meleg lakásban legyek. Valami hirtelen megmozdul a sötétben az egyik ház udvarán. Egy kismacska. Szólok neki. Mintha puskából lőnék ki, úgy rohan hozzám. Panaszosan sír és furcsán veszi a levegőt. Minden lélegzetvételnél szörcsög-sípol valami. Csak jön utánam, már fut a kerékpár után. Nem hagyhatom itt... Na, gyere csak, Te szőrcsomó! Belenyomom a hátizsákomba, útközben még megállok kétszer, mert ki akar bújni. Otthon nem fogadnak kitörő örömmel és ismét meghallgathatom a túlzó állatbarátságom hátrányairól szóló kiselőadást, a szőrcsomó azonban már biztonságban éjszakázik... Az igazán nehéznek valójában a másnap ígérkezik, mikor macskagyűlöletéről szavakkal és tettekkel többszörösen bizonyságot tevő Zsuzsi kutyámnak kell bemutatni az új jövevényt. Hát, nem lelkendezik a hírre, de intelligenciájáról számot ad, hogy néhány nap múlva már egy kosárban alszanak. El sem akarom hinni vérmes "házőrzőmről"...

Először vad volt és kezelhetetlen. Nem lehetett megközelíteni és nem szerette, ha simogatják. Nagy-nagy éjjeli kirándulásokat tett, és este úgy kellett becsalni. Aztán megváltozott. Hideg, téli napokon ki sem nagyon mozdult, vagy csak percekre, s esténként magától ment kis kosarába aludni. A vállamra mászott sokszor és arcomhoz dörgölte a fejét, s közben nézett rám mélyen, mintha csak mondani akarna valamit.

Beteg volt. Egy kis nyomorék, amolyan kis macskába oltott Móra Ferenc-es bice-bóca. Így született. Először azt hittük azért szörcsög az orra, mert megfázott, aztán rájöttünk, hogy valami rosszul fejlődött az orrában. Elülső fogai túl hosszúak voltak és kilógtak kicsit a szájából, úgy nézett ki, mint egy vámpír. Mondtam is sokszor neki: "Kis vámpír". Bal szeme pedig folyton könnyes volt. Nem tudom, lehet, hogy megüthette valaki kiskorában, és amiatt, vagy tényleg valami születési rendellenesség volt minden. Azt hiszem, ha akkor nem hoztam volna haza, nem élt volna sokáig. De hazahoztam...

A család férfitagjait mindig jobban szerette. Lány volt, végül is. Az igazi Nagy Barát azonban öcsém volt. Ha mindannyian kikiabáltuk már magunkat, hogy hazahívjuk, csak kiment elkiáltotta magát, s a fekete kis ördög bokrokon-kerteken keresztül rohant haza hozzá...

Elment a macskám... 4-5 éve élt már nálunk, nem is emlékszem mióta, annyira hozzánk nőtt. Mintha már időtlen-idők óta a MIÉNK lett volna, a családhoz tartozott volna...Élt, amíg egy huszonegyedik századi barbár úgy nem gondolta, hogy nyolcvannal kell végigrobognia a zalaegerszegi Köztársaság utcán.

Megint ott maradt a szívem egy kicsi, apró darabkája valahol... Kivált ebből a furcsa, téglaházakkal határolt, rohanó autókkal terhelt, betonutakkal szegélyezett romló emberi vadon-világból. Ott maradt egy fekete, kicsiny, kétkilós nyomorék testben, s talán már madarat les valahol a csalitosban, vagy gyíkok után rohan az út mellett, ott, valahol az örök macska-vadászmezőkön, ahol mindig tömött, zöld a fű, mindig nyílnak a virágok, dongnak a méhek és mindig tavasz van, szívfájdítóan szép tavasz. Május. Üde, friss, Szerelemmel, Vággyal teli, torokszorító, édes május és a pillangók olyan gyönyörűek és kívánatosak, hogy nem lehet megállni, hogy ne szaladjunk olykor egy-egy után, pihe-puha, könnyű macskatalpakon...