Zalai Kilátó

Déli szél

Megjelent: 2010. november 04. csütörtök

Nincs olyan hideg, mint ilyenkor szokott. Nem fázom úgy, mint máskor szoktam így, november első estéjén, idekint. Fáztam, eleget korábban, csípős szélben, arcbőrvörösítő fagyban, dideregtem négy év óta annál a márványkőnél. Négy év, hogy elment a nagyapám...

S most nincs olyan hideg, mint ilyenkor szokott. Felhős az ég, de mégis ezer és ezer csillag ragyog. Ezernyi apró kis tűz lobog a temetőben. Rád gondolok, Papa, s arra, amit tanítottál nekem, kimondott szavak nélkül. Hitről, akaraterőről, önbizalomról és elszántságról....

Régi katonatörténeteid jutnak eszembe. Tudom, most megkérdeznéd „Mi újság, aranyifjúság?”, s mosolyognál egyet hozzá. Hogy mi újság? Azt hiszem változom lassan. Talán kezdem megérteni, hogy melyik az én utam, s merre lelem az ösvényt…

Sok mindent érzek, most itt a sírodnál. Kavarognak bennem a gondolatok… Feltámad a szél, lobogni kezdenek a gyertyák. Milyen furcsa, onnan fúj, dél felől. Déli szél...most tértem haza onnan. Egy régi, hatvan év előtti ősz jut az eszembe...Negyvennégyezer...Bosszú által hajtott elállatiasodott, magukat katonának tartó emberi korcsokat látok magam előtt, és ezernyi szenvedést, kínzást és halált. Mit érezhettek vajon azok az Életet méhükben hordozó asszonyok, a semmit nem értő, riadt arcú gyermekek, a munkában megkérgesedett kezű öregek, mikor a barbárok megszálltak egy-egy falut, és összeterelték őket, mint a vágóhídra induló barmokat...Hallották-e még vajon a puskalövést, érezték-e, hogy megfeszül a kötél, elért-e a még a fülükig a hangos röhögés, a gúnnyal és gyűlölettel teli szitokszavakat értették-e még...

És tud-e róluk valamit az öntelt és felvilágosult Nyugat? Vagy róluk nem divat beszélni, nem sikk? Nem menő? És gyúlnak-e vajon értük gyertyák? Hányan vannak, akikre senki sem emlékszik, hiszen eltűnt nyomtalanul az egész család...És hányan vannak, akik még most is félnek, odalent. Hányan engedik el félelemmel a szívükben a fiút, a lányt iskolába, vajon hazajön-e épségben. Mert az alma nem esik messze a fájától. S megeshet, hogy a barbár barbárul neveli fel a gyermekét, s mikor az felnő, úgy gondolja neki is joga van katonásdit játszania, még ha nincs is háború. Ha nincs háború, hát keres a szomszéd portán ellenséget. Hányan várják odalent, hogy valaki végre kiálljon értük, nem csak a szavak szintjén, hanem tettekkel...Novemberi estén, Te Déli Szél! Simogasd meg a szívüket, takard be őket és védd meg őket minden rossztól!

***************

Úgy simogat a napsugár, mintha nem is október vége, de legalább május lenne, mikor kigördül buszunk a Nagyvárad térről. Verőfényben lépjük át a gúnyhatárt is, s még az sem zavar meg lelki nyugalmamban, hogy a megtermett határőrnő bizalmatlanul méreget, miközben útlevelem és arcom nézi. Nézheti is, hiszen a szívem fájdul meg egyre jobban, ahogy a tökéletes alföldi síkságon mellettünk elsuhanó termékeny, fekete, zsíros földeket látom és dühösen gondolok a néhai határrajzolgatókra.

Újvidéken ocsúdok először és kábulatból ámulatba esek, elbűvöl a vár látványa, nem is nagyon tudok arra figyelni, hogy irdatlanul hidegen fúj a szél, és csaknem megfagyok kis mellényemben. Ahogy végigtekintek a várfalakon, megértem miért nevezik a Duna Gibraltárjának. A vártorony óráján megfordult a világ, a nagy mutató az órákat, a kicsi a perceket mutatja. Odalent hömpölyög a jó, öreg Duna, aki kezdi tán felejteni a NATO bombákat, hídjai legalábbis lassan-lassan újra állnak.

Összefagyva ülök fel újra a buszra, s csak akkor kezd melegedni a lelkem, mikor belépünk a magyar kollégiumba, ahol a kedves helyiek itallal és némi péksüteménnyel várnak minket. Kedves és aranyos a helyi tanárnő, aki a tapasztalatait próbálja összegezni, de nagyon elkeserít, mikor a szerémségi magyarok helyzetét taglalva, az elvesztett harcról beszél…Csak Maurer Oszkár szavait hallva áll helyre némiképp lelki békém, mikor megerősít abban, hogy nincsen elveszett ügy, csupán elvesztett hit létezik. Nagyon megragad, ahogy elmeséli, miként találkozott először a szerémségi kis falu anyanyelvükön már nem beszélő magyar gyermekeivel, hogy cserkészcsapatot verbuváljon, s főleg az, hogy az akkor gyermekek közül néhányan már önmaguk léptek elő közösségépítővé. Hiába, mindig és mindig visszatérnek Reményik szavai, bármerre járok is a világban. Azok a picike tüzek, a nagy magyar télben…Jó érzés, hogy mindig lelek valahol egy újabb lángot.

A Szabadkához közeli kis falu művelődési házában a dévidéki borok és a néptánc aztán végleg feledteti bennem a tanárnő szavait, és örömmel látom, hogy mennyi szépet és jót tartogat még a magyar népdal és -tánckultúra a mai fiataloknak is, csupán meg kell találni az utat hozzájuk. A mai este egy újabb kis győzelem, késő éjjelig élvezzük a zenét.

Másnap ellentételezésként a néprajzi élményre, kétmétereset zuhan mobiltelefonom az emeletes ágy tetejéről, kicsit aggódom, hogy fog-e ezután ébreszteni, de nem is igazán tudok már újra álomba merülni, inkább elmerengek az eddig látottakon. Szép kis kollégiumban éjszakáztunk. Körbenézek a szobában a folyosókon, megnézem a faliújságokat. Magyar hirdetmények mindenütt és magyar szót hallani sokfelől a szobákban.
Délelőtt körbenézünk Szabadkán. Eszünk egy bureket a piacon. Szinte csak magyar szót hallok, tehát otthon érzem magam. Ismerős a főtér, de mennyire ismerős. Archív híradó felvételekre emlékszem, s felismerem merre jártak a magyar honvédek, akik bizony komoly harcok árán tudták csak kiűzni a csetnikeket a Visszaszerzéskor. A boltban mindenestre nem akar megszólalni magyarul sem az eladólány, sem a pénztáros kisasszony sem, pedig jól láthatóan értik, amit mondok. Erdélyben már jól bevált, ilyen esetekre tartogatott szokásom szerint hangos „Viszonlátásra” felkiáltással búcsúzom tőlük…

Aztán irány Kispiac. Útközben még megállunk a legenda szerint szörnyű tragédiát hordozó palicsi tónál. Súlyos, nehéz idők jártak a Rákóczi szabadságharc után a népre, járvány és szárazság pusztított. Megrendült az emberek hite, s nyomorúságukra bűnbakot kerestek. Egy Pálics nevű gazdaember boszorkányság vádjával feljelentette a szomszéd Rózsa Dánielt, s nyomorúságtól sújtott emberek hitet is adtak a gonosz szomszédnak. A népharag elől még a racionálisan gondolkodó Sebeséri szabadkai bíró sem tudta megvédeni Rózsa Dánielt, és a családot a szegedi tanács halálra ítélte. A felhergelt nép tűzcsóvát vetett a család házára. A féktelen, őrült tombolás közepette hatalmas vihar támadt, és egy kósza villám pontosan Pálicsbe vágódott. Másnap a feljelentő földjén hatalmas tó keletkezett, amiről a néphagyomány azt tartotta, hogy nem más, mint az ördögi Rózsáék által a szárazsággal sújtott esztendőkben összegyűjtött harmat, amit az ő földjeikről loptak. „Pálics nyugtalan szelleme minduntalan jelen van: kísértetiesen suhog a nád, a tó vize háborog, olykor tompa dübörgés és kisebb földrengés észlelhető... De némi kárpótlást kapott a lakosság azáltal, hogy a ’megromlott harmat' gyógyhatásúvá vált és … amit a rossz szellem elvett az egészségesektől, azt a jók istene visszaadta azoknak, kiknek arra nagyobb szükségük van.” Áll a Bácskai Ellenőr 1885. június 21-i és 28-i számaiban Szaák Lujza írásában.

Kispiacon már áll a turulos kopjafa, felavatásra várva. Hallgatom a beszédeket, fürkészem a szemeket, vizslatom az arcokat és közben újra fázni kezdek, de már csak kívülről fázom. A kedves leányzó verse a Bizalomról, és a „soha fel nem adni” többször felemlegetett érzése átmelegíti a lelkem, csakúgy mint a kedves helyiek pálinkája….

Rövidnek érzem aztán a hazautat és boldog vagyok a buszon. Valóban hiszek már abban, hogy nincsen, hogy nem lehet elveszett ügy. Legyen az bármi, ha hisz valamiben az ember, ha a lelkébe mélyen beágyazódva, betagozódva, vérébe ivódva hisz valamiben, valami jóban, elpusztíthatatlan az ember, és megállíthatatlan. Igen, azt hiszem, most már tudom. Gyakorolni kell ezt az érzést még, de már tudom, merre kell keresni. Láttam egy idézetet, ott a szabadkai kollégiumban, József Attillától:

„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.
Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.”

***************

Nincs olyan hideg, mint ilyenkor szokott. Nem fázom úgy, mint máskor így, november első estéjén, idekint. Itt állok az egykori Magyar Királyi Honvédség katonájának sírja előtt szeretett városomban, és nézem a tízezernyi lángot. Elalszanak a mécsesek holnap reggelre, de azt hiszem elolthatatlanul égnek a kis tüzek valahol. Eszembe jut a dal, amit oly sokszor énekeltünk az elmúlt időben. Az aracsi pusztemplomról szól. A magára hagyott, évszázadok óta düledező romról, mely túlélve a történelem viharait, megroskadva, szanaszét hordva, de mégis áll. Magam elé mormolom a sorokat: „Ha megszólal a harang, a Délvidék szabad lesz megint!”

Újra feltámad a szél… Hát, megint itt vagy? El is felejtkeztem Rólad, Déli Szél, a nagy elmélázásban… Száraz tűleveleket sodor az arcomba nagyapám sírja mellől és elolt néhány mécsest. Fújj hát kedvedre, Te kedves, új barát! Lehajlok és újra meggyújtom a gyertyát. Elmosolyodok. Aztán hallom, hogy belül, valahol mélyen, egészen mélyen odabent, halkan megkondul a harang...