Kilencven esztendő. Több, mint egy átlagos emberöltő,  de porszemnyi történelmi tekintetben. Mégis úgy fáj, mégis oly eleven még mindig, lüktető sebként sajog...Pedig próbálták kitörölni, egyszerűen semmissé tenni, mintha nem is lett volna, átírva történelemkönyveket, internacionalizmusra hivatkozva félretolni, érzékenységet emlegetve félrenézni. Mégis van, amit nem lehet feledni....

"Nem kell beszélni róla sohasem, De mindig, mindig gondoljunk reá." írta Juhász Gyula. S  a Nemzet nem felejtett. Országhatárok jöttek-mentek, de a Szent Korona az elmúlt 90 évben is folyamatosan ott ragyogott a Kárpát-medence felett. Fénye néha elhomályosult, olykor sötét felhők takarták, de ott volt, és a benne lévő Erő legyőzhetetlenségét érezte rabló és áldozat egyaránt...

Álljunk meg egy pillanatra, nézzünk az égre, hallgassuk a harangszót.

Mit üzen nekünk, csonka hazába született fiaknak, leányoknak? Gyászt? Haragot? Félelmet?

Én azt hiszem, sokkal inkább reményt.

Túllépve a rontó percemberek idején, egyesül, ami együvé tartozik. Bolond az, aki vérre, golyószórókra és tankhadosztályokra gondol.

Mert nem erről van szó. Egyszerűen csak él az, ami a Természettől való és eltűnik, amit emberi zagyvaság toldozott. Láthatatlan, napról-napra gyarapodó szálak sokasága köti össze a részeket és óráról-órára erősödik az összetartó erő.

"A Világ felett őrködik a Rend."

Ennyire egyszerű ez...

 "Régi zászlónk összetépve, fegyverünk csorba, -lelkünkön bilincs.
De tudom : talpra kell állanunk mégis. De tudom: újra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát. Tudom: vágni fogjuk kemény, vad sziklába az utat, melyen egy kemény, régi nép lép majd velünk és utánunk újra csak felfelé. Halljuk, látjuk és tudjuk immár, mert valóság: a régi Magyarország nincsen többé. Nem akkor halt meg, amikor Párisban temetését rendezték, de akkor, amikor ő maga is bejelentette, hogy igenis : nem vagyok mát a régi
Ez az igazság!

Hetven esztendeje, hogy apáink kimondották azt a szót egy akarattal  és félszázada, hogy megtestesült áz ezeresztendős álom.; az a Magyarország, melynek fejére Párisban mondották ki az ítéletet. Félszáz esztendeig élt az egy, Magyar föld; a nagy, ifjú, erős magyar műhely. Nem hagyatott úgy tovább dolgoznia. Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros magyar népe : minket kiszakitottak, kidobtak abból a műhelyből, amely ami izzadságos munkánk segedelmével épült fel egykoron.
Nem kérdezték: akarjuk-e ?

...

Fölébredtünk.l Látni akarunk tisztán. Szembe a karnnk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel. Ösmerni akarjuk magunkat,
Számba kell vennünk erőinket, szerveznűnk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni.

Aki fél, aki gyáva, aki nem bizik, aki nem hisz, aki gyenge, az lépjen ki a sorból. Az menjen. Az nekünk bajt csinál, az a mi munkánkat akadályozza, az a mi lábnnk elé gáncsot vet, a mi árulónk az!
Senkit se sirassunk, aki elmegy innen. Senkit se tartsnnk vissza, De biztassuk azt is, aki habozik; az ingadozóknak sincsen helye itt most.
Kiáltó szó vagyok: ezt kiáltom!"

Koós Károly: Kiáltó szó