Öt éve történt...

„Ket-tős-ál-lam-pol-gár-ság” betűzte a rendőr, miután csöndben mögém lopózott. Éppen plakátot ragasztottam  az egerszegi kertvárosban és elméláztam kicsit a november végi csípős hidegben.

Meglepetten fordultam hátra és szemem találkozott a közeg szúrós tekintetével. Pontosabban igyekezett kimért lenni, de jól látszott, hogy halvány fogalma sincs arról, miről is szólnak a kis falragaszok.

„Uram!”, szólított meg, miután a személyim átadására szólított fel, „...tudja, hogy a lámpaoszlopra történő plakátolás szabálysértés?”

Motyogtam valamit arról, hogy tisztában vagyok ezzel és hogy az előttem felragasztott oszloponkénti több kiló papír tulajdonosát is kérdőre vonta-e korábban, aztán nyugtázva a következményekről való tájékoztatást, elköszöntünk egymástól.

Nem. Nem a hatalommal történő fenyegetés volt, ami megriaszott. Az a mérhetetlen, mélységesmély űr, ami a rendőr szemében sötétlett, miután elolvasta a papírdarabot. Az volt, ami nemcsak a testemet, de a szívemet is reszkető jégtömbbé fagyasztotta…

Akkor gondolkoztam el először, érdemes-e?

Addig mentem előre erőből, ráncigáltam magammal a kollégákat, barátokat, ragasztottunk, szórtunk, téptük az ellent, ahogy kell.

De azon az estén,nagyon belém állt – ilyen társadalomban, ahol az emberek jó részének fogalma sincs arról, mi forog kockán, érdemes-e erőt pazarolni, éjszakákat a fagyban tölteni, lelkesedni…Naponta szembesültem akkortájt a tudatlansággal, az irigységgel, az áruló média szennyét felolvasógépként visszamormoló ismerősök szavaiban. Végeláthatatlan lenne a sor, ha mindet fel akarnám sorolni.

…

Nem lepődtem meg azon az öt évvel ezelőtti, decemberi vasárnap éjszakán. 2002.  tavasza óta már semmin sem lepődtem meg akkoriban. A családtagok hitetlenkedtek mellettem, én csak ültem és bámultam a tévét, néztem a számsorokat. Azt hiszem éreztem, tudtam már abban a pillanatban, hogy élő tanúja lettem egy klasszikus nemzetárulásnak…

Aztán persze előtört az optimizmus.

Arra gondoltam mennyi lelkes fiatalt ismertem meg a népszavazással kapcsolatban. Akik Budapesten a központból irányították a kampányt, a vidékiek, akikkel együtt róttuk az utcákat, a tereket, az emberek, akikkel a gyűléseken találkoztam. Igen, ez a lényeg. Ez kell legyen.

Összeért egy kicsi kör. Nem. Nem egy kör. Sok-sok kicsi kör.

A semmiből.

A nihilből, a sötétségből.

És ezeket a köröket nagyon-nagyon nehéz lesz szétszakítani a nemzetgyilkosság végrehajtóinak. Ez a legfontosabb. Sokkal-sokkal fontosabb, mint a pillanatnyi győzelem.

Néhány éve hunyt el  Gion Nándor délvidéki író. Latroknak is játszott című csodálatos regénytetralógiájának egyik szereplője Gallai István ígéri meg kicsi fiának, hogy egyszer elmegy és bejárja a világot azért, hogy megtalálja az égig érő fát, ahol méhek négytornyú palotája van, bekeni a talpát fatapasszal, felmászik  és péter-páli almáért cserébe rózsamézet hoz gyermekének. Amit ígér, be is tartja.

 
 

 

És én hagyjam magára Gallai Istvánt, a kicsi fiát, a Kálvária-dombot, a Virágos Katonát? Felejtsem el  a Hargita erdeiben, a városban és Amerikában bolyongó Ábelt? Felejtsem a verseci német-magyar Herczeg Ferencet, a Pro libertate-t, ifjúkorom ronggyá olvasott regényét? Dobjam a szemétbe a kassai Márai könyveit…?

Nem!

Én soha!

Azon a decemberi éjszakán határoztam el, addig megyek, amíg meg nem találom azt a rózsamézet.

Adja az Isten, hogy sikerüljön…