Hajdanvolt Ősök... Ti nem féltetek. Ti nem alkudtatok a Hatalommal. Szembenéztetek és felemeltétek a zászlót, amit Rákóczi is az égre lobogtatott hajdanán... Börtön, bitófa, sortűz árnyéka, mit sem számított, megvetve a félelmet nevettétek ki a Gonoszt. Hajdanvolt Ősök, hol van most a szellemetek? Gyertek közénk és emeljük újra, együtt a magasba azt a régi, szélrojtozta, drága zászlót... 

Az erdőszélen hóvirág fehérlett.  
Sarjadó gyepen az iskola glédában állt, mint még soha.  
Valaki a Talpra Magyart szavalta.  
Aztán a tanító beszélt a szabadságról.  
Hallgatta sok parasztgyerek,  
oldalt a jegyző meg a pap s tisztes, komoly, ősz emberek.  

A harangozó tartotta a zászlót vén bajszos arcán zord egykedvűséggel.  
S a tanító lelkesen magyarázta, hogy mi is történt ezelőtt sok, nagyon sok évvel.  
Hősökről beszélt és csatákról s arról, hogy miként folyt a vér,  
amikor annyi ember meghalt valamiért.  

A többiek hallgatták némán.  
Hitték is, nem is a mesét.  
Öreg volt már a múlt. Setét s bizonytalan ködök takarták.  
S egyszerre csak egy kisgyerek hangosan megszólalt hátul:  
„Édesanyám! Mi a szabadság?”  

A tanítóban elakadt a szó.  
Odanéztek mindannyian.  
Az asszony pedig felsóhajtott és azt felelte:  
„Amikor hazajönnek a katonák, fiam”

Ó, hóvirágos régi március…!
Azóta mennyi vér ömlött megint, s részeg torokkal hányszor ordították  
közénk a véres jelszót, hogy „szabadság!”  
Voltunk azóta hősök mi magunk is.  
Hősök, pribékek, árulók, gazok, honmentők és hazátlanok,  
voltunk minden, amit csak akartak a habzó szájú álapostolok.  

Négyszer szabadítottak föl azóta propagandás vad próféciával  
és mind a négyszer más zászló alatt!  
És mind a négyszer esküdtek reá, hogy most lettem szabad!  

Hát ez a szabadság, emberek?  
Szónokló, híres emberek! Élők s holtak mind ezt akarták…?  
S mi lesz, ha majd egy szép napon megkérdezi egy kisgyerek:  
„Édesapám, mi a szabadság…?”  

Ó, hóvirágos régi Március…  
Talán sóhajtunk egyet mi is akkor  
és csak annyit mondunk csöndesen:  
fiam, szabadság az, ha majd hazatérhetünk mindannyian.  

Wass Albert: Emlékezés egy régi márciusra

Bajorerdő, 1947.